Sziasztok!
Tudom, kész csoda, hogy én még mindig ismerem a jelszómat ahhoz, hogy beléphessek a szerkesztéshez.. Hosszú, hosszú hónapokon keresztül elhanyagoltam ezt az olyan nagyon szeretett kis oldalt. Igazán sajnálom! A sok új élmény, történés és izgalom mellett szép lassan elmaradt a már jól berögzült szokásom gyakorlása.
Amint azt sokan tudjátok, a legutóbbi bejegyzés és a mai nap között annyit utaztam, amennyit el sem képzeltem volna ezelőtt! És mint ahogy azt is sokan tudjátok, imádok utazni és sajnos ilyenkor elfelejtkezem bizonyos kötelezettségeimről (na meg mire szabad időm szakad, addigra már csak egy meleg fürdőre és egy nyugodt alvásra vágyom..). Tehát március második hetét a gyönyörű Hawai'i-n töltöttem, egész pontosan O'ahu szigeten. A repülőm Honoluluban szállt le, és az egész hét folyamán a városhoz közeli híres tengerparton voltunk, Waikiki Beachen. Az élményeim számolhatatlanok: az idő különlegességétől, az illatoktól, a temérdek szivárványtól kezdve a fűszoknyán és a hula-hula táncon keresztül az óriás teknősökig és vulkánokig mindent imádtam. Hawai'i tipikusan az a hely, ahová egyszer mindenkinek kötelező lenne elmennie. A nap mindig süt, az óceán mindig meleg (nem úgy mint itt, Mendocinoban) a szörfösök lovagolják a hullámokat és mindeközben 5 percenként esik az eső, ami szivárványokkal szórja tele az eget a nap minden percében.
1 hét alatt 4-5 színtónust barnultam, Erin alig ismert rám amikor végre hazaérkeztem!
Március 24-e, a szülinapom, kicsit vegyes érzelmekkel telt. Nagyon boldog voltam, hogy életemben először 34 órán keresztül ünnepelhettem a 18.-at! (ugyanis okosan a magyar idő szerint kezdtem és az amerikai szerint fejeztem be. hehe) Anyus és Apus csodaszép virágcsokrot küldött nekem, majd pedig egy szívhezszóló 8 oldalas novellát is kaptam: az eddigi életem jelentősebb eseményeit írták meg, vicces, mégis nagyon érzékletes hangnemben. Minden egyes mondatot és szót imádtam, ennek ellenére (vagy épp ezért?) végig zokogtam az olvasását. :) Köszönöm Nektek mégegyszer!
Április első hetét Yosemite Nemzeti Parkban töltöttem, alternatív tanítás címén. Táboroztunk, főztünk a vadonban, hótalppal törtük a 6 láb magas (180 centi) havat, mérföldeken keresztül. Nem mondom hogy életem legegyszerűbb testmozgása volt, de hogy majdnem a legjobb is, az tuti! Állatokról tanultunk: a prérifarkasról, különböző mókusokról, madarakról na és persze a macikról. A fekete medvék nem esznek embert, ti tudtátok? Yosemite híres a vízeséseiről és a hatalmas Sequoia fákról!
Yosemitéből hazaérkezvén egyből repültem is Las Vegasba, ahol természetesen eljátszottam a családi vagyon kétszeresét, ami miatt kölcsönt keleltt felvennem, így aztán hozzámentem egy gazdag arab olajsejkhez, aki már 4 feleséget tudhat magáénak. Persze az egész csak kamu, nagyon jól éreztem magam és sétáltam a Las vegas Boulevardon, ittam egy koktélt a Bellagioban, ahol a híres zenélő vízesést néztük.
Remélem, kicsit behoztam a lemaradást. Mégegyszer sajnálom hogy ennyire elhanyagoltalak titeket. Jelentkezem hamarosan.
Dóri
Hello emberek!!
Nos igaz hogy sulis témát ígértem következőnek, de időközben változtattam az elhatározásomon, mivel valahogy semmi izgalmas vagy vicces nem jutott most eszembe, amit le tudtam volna írni, úgyhogy majd egy másik alkalommal. :)
Tehát arra gondoltam, hogy leírom egy átlagos napomat az új családommal, ennél jobbat úgy sem lehetne kitalálni.
Az életünk kicsit olyan, mintha egy előre szépen kidolgozott forgatókönyv szerint zajlana, csak épp nem egy Hollywood-i szuperprodukcióban, hanem mondjuk egy kandikamera forgatáson. Vegyük azt alaphelyzetnek, hogy nem kell mennem iskolába (amikor ugyanis megyek, a legjobb részekről lemaradok, szóval így csak töredéke jut el az élménynek hozzám). Tehát reggelente Tomas szokott legelőször felkelni, hogy aztán felkeltsen mindenki mást a házban, annyival, hogy egy ajtónyitással kimenjen a konyhába. Ugyanis Tomas az azon fajta emberek egyike, aki mindenben elbotlik – a saját lábát már nem is említve, mindent lever vagy leüt, kiborít vagy felborít miközben saját magának okoz fej, kéz illetve lábsérüléseket. Mikor melyiket persze, hála Istennek nem mindig mindet egyszerre. Visszatérve Tomas elindul reggel 8 óra tájban, hogy először belerúgjon az ágy lábába felriasztva ezzel Erint, majd továbblépkedvén kinyissa az ajtót úgy, hogy ne figyeljen közben és rácsukja azt az ujjára vagy épp homlokoncsapja vele saját magát. Mikor melyik, természetesen. Ezzel a fél perces mozdulatsorral engem ébresztget finoman, mivel a fal, ami mellett alszok közös az övékével.
Szinte látom magam előtt, ahogy áll kint a konyhában, hogy valami reggelihez lásson. De mivel úgy dönt, hogy nem szeretne mindenkit felébreszteni, ezért inkább zabpelyhet eszik, amit először kicsomagol a zacskóból, majd visszacsomagol illetve elejti a kanalát legalább egyszer. Ekkorra Erin már talpon van; körülbelül úgy hat ez a reggeli szöszmötölés, mint valami csatazaj. Én általában még a félálom határán vagyok: hallok, de nem igazán reagálok, mivel még van esélyem pár percnyi nyugodt alvásra. Persze csak addig, amíg Erin el nem indul teát főzni magának, amihez vizet melegít a vízforralóban, ami persze alig észrevehetetlenül működik. Mire a forró víz készen van, Tomas rájön, hogy szeretne kávézni, amihez szerencsére nem kezd el új vizet főzni. (Az első pár napban még örültem is ennek, hogy jaj de jó, eggyel kevesebb mozdulat és hangzavar sor vár rám.) De mint ahogy az lenni szokott, nem azt kaptam, amit akartam.
Mivel mi, minden egyes nyugodtnak szánt reggelen kávét darálunk. Halálosan komolyan. Picike kis szerkentyű, igazi törpeméret. Ettől független biztos vagyok benne, hogy egy láncfűrésznek nincs olyan markáns hangja, mint ennek a kis dögnek.
Persze mindezt még lehet tetézni olyannal, hogy kávédarálást megelőzvén Erin kirántja a három kilós kávészacskót a fiókból fejjel lefelé tartva, hogy aztán minimum egy kiló kávébab landoljon a konyhában szerteszéjjel pattogva. Ezen koncert után már semmi esélyem nem hogy aludni, de ágyban maradni se. Reggel 8 órakor a nevetéstől majd meg szakadok, mert tudom, hogy a java még bőven hátra van!
Azt még nem említettem, hogy amikor Abe nincs itthon, és nem tudja a kutyáját magával vinni, akkor Bandit velem alszik egy ágyban, mert ugye imádja a kényelmet. Ilyenkor az az első dolgom, hogy megcsinálom őkegyelme reggelijét, hogy aztán mehessünk sétálni és kezdődhessen a nap! Tomas ekkorra már fél lábbal kint van az ajtón, de még visszajön legalább kétszer, mert mikor mit felejt el magával vinni. A kávésbögréjét bezzeg sosem felejti el, Erin előző hét végén 12 bögrét szedett össze a galéria és műterem környékén, habár az autójáról nem tudunk, mivel senki élő ember nem nyitja ki annak az ajtaját Tomast leszámítva. És hogy miért? A családban már csak hapcibusznak hívják, mert benne eltöltött 3 perc után megöl a por és kutyaszőr; nem érdekes, hogy allergiás vagy e vagy sem. A vezető ülésen kívül sehol nincs hely a 7 személyes kisbuszban, mivel mindig tele van szerszámmal, meg ki tudja milyen kincsekkel még. Tehát inkább nem is keresünk dolgokat tovább, ha már mindenhol megnéztük korábban, mert tudjuk, hogy csakis a fekete lyuk nyelhette el: a kisbuszt megtöltő lom valamelyik két rétege között található a megoldás, de nem éri meg érte feltúrni ezt a mesteri káoszt.
Tehát Tomas útrakél, én felkapom a kutyát, megiszom a reggeli kávémat és indulunk sétálni, miközben Erin pizsamában telefonál valamelyik svéd rokonnal. Van egy néni, aki mikor hív jól megfontolandó, hogy felveszed-e a telefont, mert legalább 40 szabad percednek kell lenni. Ugyanis szörnyű svéd akcentussal beszél, ráadásul olyan sebességgel, hogy alig lehet érteni. Ennek tetejében mindig annyi mondandója van, hogy megáll az ész, hogy 70 évesen ennyi minden történjék az emberrel. Legutóbb mikor hívott legalább másfél órát telefonált Erinnel, méghozzá úgy, hogy Erin alig szólt bele a kagylóba, ami azt jelenti, hogy a néni masszívan dumálta végig a másfél órát. Le a kalappal, igazán. Amikor meg senki nem válaszol a telefonra, hanem hagyjuk, hogy az üzenetrögzítőre mondja, amit szeretne, akkor is legalább 10 perces üzenetet hagy.
Mire visszaérünk a sétából, Erin már majdnem készen áll, persze ez még legalább egy órával az aktuális indulás előtti állapot. Habár 11 óra körülre már egészen jók az esélyeink arra, hogy elhagyjuk a fészket, persze csak az autóig jutunk, mivel nem olyan egyszerű beülni mindkettőnknek meg még a kutyának, meg még egy pár kosár cuccnak. Erin kis autója mindig tartalmaz egy boltra való festéket, ecsetet, papírokat meg mindenféle érdekes eszközt, ami elfoglalja a csomagtartót és legalább egy hátsó ülést le kell hajtani, szóval szegény kutya jobban érzi magát az első ülésen, mert ott legalább nem kell tartania attól, hogy valami agyonüti útközben. Tehát a kutya ül az anyósülésen, én meg hátul.
A galéria a szomszéd városban Fort Braggben található, körülbelül 20 kilométeres a távolság, forgalom alig van, de mégis több mint 25 percet vesz igénybe beérni. És akkor most lehet megdöbbentek mindenkit, de muszáj megemlítenem miért. Itt az emberek 95%-a minden nap be van bódulva, füvezni meg autót vezetni egyszerre pedig kicsit kockázatos, szóval inkább mindenki nagyi-tempóban vezet.
Tehát ha éppen minden jól alakul délre beérünk dolgozni, ahol pedig kész bolondokháza fogad. Levi képeket keretez a műteremben vagy éppen a filmjein dolgozik, Tomas a galériában van, hogy a látogatókat fogadja és beszéljen Erin munkáiról; az iroda-műteremben van, hogy levelekre válaszoljon a vendégházzal kapcsolatban; meg eközben lakást szerel be és fel, legutóbb segítettem neki bevezetni a vizet. Nos, mire mi ebbe a kis nyüzsgő képbe becsöppenünk, addigra Tomas teljesen ki van akadva, hogy a rohadt csap még mindig csepeg, van legalább 120 új e-mail és a galériában levő mozgásérzékelő cucc minden percben sípol, mert emberek ki és bejárkálnak a földszinti galériában, szóval neki minden egyes alkalommal ki kell másznia a mosogató alól, leszaladnia, hogy aztán visszajöhessen és 3 perc múlva csinálhassa az egészet elölről.
Ekkor én átveszem a galériaügyeletet, és kikapcsolhatjuk a sípoló kis vackot, ami mindenkit az őrületbe kerget rekordidő alatt. Erin megválaszolja az e-maileket, Tomas pedig marad a mosogató alatt és kiabál Levi-jal, hogy nézze a másik végén, hogy nem csepeg-e. Persze, ahogy megnyitja a vizet, nemhogy csepeg, de ömlik a lyukból a víz, de azt nem hallja, hogy Levi kiabál neki, hogy „Záááárd el a vizeeeet!!!”. Természetesen a földszinten én ezt kiválóan nyomon tudom követni anélkül, hogy ott lennék.
A levelek megválaszolása után Erin legtöbbször lemegy a galériába festeni és akkor én visszamehetek segíteni csapot szerelni vagy filmet vágni, és végleg kikapcsoljuk a mozgásérzékelőt. A legkellemesebb órák egyike ez. Amikor Erin mondjuk elmegy ebédelni, akkor én figyelek a galériára és segítek is közben, tehát a kis fülsértő bekapcsolva marad.
Legutóbb Erin elment egy pár órára, és senki nem volt, akinek szüksége lett volna rám, szóval üldögéltem fent szépen nyugalomban, amikor a mozgásérzékelő elkezdett sípolni. Lesétáltam a lépcsőn, de mire leértem senki nem volt ott. Hm, gondoltam biztos nem is akartak semmi komolyat. Mire visszamegyek, megint sípol. Na mondom, visszajöttek. Leérek, sehol senki. Na ez itt már gyanús volt, habár megint csak visszasétáltam, az utca kihaltsága lévén. Még csak a lépcsőházban jártam, már hallom, hogy visít az a kis vacak, szóval hátraarc és leszáguldottam a lépcsőn, hogy megint a semmit találjam. Akkor vettem észre: Tomas egy lécet támasztott az ajtófélfa mellé, pont a kis érzékelő elé, ami persze minden fél percben beindult arra, hogy valami volt a kis látómezejében…
(Ezóta az eset óta már megőrített mindenki mást is rajtam kívül, szóval ki van téve sípoló őnagysága a folyosóra egy zacskóban, ruhákba bugyolálva, hogy minél kevésbé halljuk; én pedig bújom a netet valami rezgő vagy villogó, de NÉMA mozgásérzékelőért.)
Délutánra lecsendesedik mindenféle őrület, egészen nyugodttá válik minden, persze viszonyítva a fentebb említettekhez. Esténként én általában egyedül vagyok (egy ilyen nap után még barátokhoz vacsizni menni már nekem is sok) vagy pedig valami rémes filmet nézünk, amit a filmes szakértő Levi választ ki, ha éppen odaadjuk neki a választás jogát. (Legtöbbször nem.)
Nos, ez a mi kis életünk, mostmár az enyém is kicsit. Persze ennek még ezer változata van, a leírtak csak egy általános állapotot ábrázolnak. Minden változik, ha például Abe látogatóban van vagy Levi is ebben a házban alszik Stogie-val, nem a saját lakásában. Ő ugyanis a család bohóca, mindenkit úgy utánoz, hogy hihetetlen; habár a díjnyertes a 90 éves nagymama ivási technikája. De ezen kívül még rengeteg más dolog is van: pár napja reggel egy komplett embert épített az ágyába a saját helyére, hogy engem megvicceljen.
Szóval az összegzés: 2 gyerek, akik hol itt hol ott vannak; 2 kutya, akik gazdiktól függően hol itt, hol ott vannak; 2 ház plusz a műterem-galéria-lakás, ahol mindig áll a bál és amire éppen szükséged lenne tárgy, az valahol ebben a bűvös háromszögben van valahol, de tutira nem ott, ahol te vagy; 2 autó plusz egy kis autó, ami eladásra vár és ennek tetejébe egy magyar cserediák, csak hogy minden egyszerűbb legyen. :)
Szia mindenki!
Tudom ezer meg egy éve nem írtam nektek, de nagyon jó indokaim vannak rá. Időközben elköltöztem az eddigi családomtól, túl vagyok a félévi vizsgákon is és még síelni is voltam. Na de mindent csak szép sorjában!
A költözésem elég érdekesen valósult meg, ugyanis a kitűzött dátummal először gondok támadtak: kiderült, hogy a leendő idősebbik bátyám foglalja az én leendő szobámat, és ráadásul az egyik barátja is itt volt látogatóban. Ez volt január 15-én. Már kezdtem aggódni, hogy örökre a régi családommal kell élnem, és az új család meg is gondolta magát. Nagyon rossz érzés, amikor két szék közül kénytelen vagy a földet választani… Pár óra izgalom után viszont megszületett a megoldás. Erin (a fogadó anyukám) elhatározta, hogy a másik házba fogunk költözni addig, amíg Abe (az idősebbik bátyám) haza nem megy. Így hát aztán nyugodtan nekiálltam pakolni a cuccomat azzal a tudattal, hogy már csak 2 éjszaka és soha többet nem kell abba a fürdőszobába bemennem többet. Először úgy gondoltam, hogy meg leszek maximum 2 óra alatt, hisz két bőrönddel jöttem, talán egy kicsivel több van most, de azért nem lesz vészes. Hát persze.
2 napi őrült pakolás, csomagolás, hajtépés és kétségbeesés után ez lett az eredmény: a két bőröndöt nem számítva, 3 nagy doboz, 2 táska, 1 hátizsák, 1 hálózsák és egy kis utazótáska lett a vége. Szombat délután leültem a lomom közepére, amit közben válogattam is, mert ez alatt az 5 hónap alatt szinte semmit nem dobtam el, mindent őrizgettem, hátha jó lesz még valamire. Tehát üldögéltem a lomom legközepén és éppen magamba voltam zuhanva, azzal a képpel a szemem előtt, hogy jönnek értem vasárnap délelőtt, és nem leszek készen és még véletlen itt is hagynak (egyébként ezt álmodtam péntek éjjel- félelmetes volt). Rádöbbentem, hogy az eddig itt töltött hónapok alatt picit sok (ezalatt iszonyú sokat értek) mindent vásároltam és kaptam is: otthonról is és a karácsonyom is gazdag volt.
Megmondom nektek őszintén, kicsit szomorú voltam a pakolás láttán, olyan kicsit végét éreztem valaminek. Ezzel egy időben pedig borzasztóan örültem, hogy végre az életem megváltozik azzal, hogy beköltözhetek a városba. És persze amikor egy ajtó becsukódik, egy másik kinyílik, ami így is történt. :)
Vasárnap délután sikeresen elköltöztem Erinékhez; persze Bettyéktől is szépen elköszöntem: készítettem nekik egy majdnem 70 képből álló fényképalbumot a náluk tartózkodásomról. Ez a kis meglepi telitalálat volt: Betty odáig volt meg vissza! Igazából nehezen állta meg sírás nélkül, és még nekem is feladta a leckét. Hozzá nagyon közel kerültem az eltelt idő folyamán, és igazából arra döbbentem rá, hogy mihelyst én is lazábban kezeltem mindent és nem foglalkoztam az apróságokkal, egyre csak javult a kapcsolatunk. Érdekes. :)
Mikor Erinnel elhagytuk a házat igazából másra sem tudtam gondolni, csak arra, hogy milyen más lesz az életem ezután (egy ezer lelkes faluban lakni, mennyire izgalmas is tud lenni!). Na meg egy olyan családdal lakni, akik igazán vágytak arra, hogy én az életük része legyek.
Új otthonomba való érkezésemmel egyenest az őrületek őrületébe csöppentem: egy több mint mozgalmas családi életbe.
Erin, festőművész, csodálatos tájképeket fest; a legtöbbjük Európa mediterrán részein készült, mivel hogy szeretnek utazni.
Tomas, felelős a képkeretezésekért, eladásokért, weboldalért és minden egyéb férfias teendőért.
Abe, az idősebbik bátyám zenész és San Franciscoban él, de sokat dolgozik Los Angelesben is. Mikor érkeztem éppen látogatóban volt egy pár hétig, illetve a kutyájának volt térdműtétje (pont olyan, mint nekem), szóval a kutyussal is nagyon jóban lettem.
Levi, a fiatalabbik bátyám, nagy filmes szakember, rendező, szerkesztő és Hollywood-i filmeken is dolgozik. Ő Los Angelesben van az idő nagy részében, habár sűrűbben jön látogatni, mint a másik bátyám. Levi kutyájával már korábbról barátok vagyunk, Stogie-t már ismeritek. :)
Az én költözésem is elég érdekesre sikerült, mivel először még nem tudtam 100%osan elfoglalni a saját terepemet, a bátyám látogatása miatt. Így aztán egy hétig bőröndből meg dobozból öltözködtem, ami kicsit kényelmetlen volt, de legalább már ott alhattam, ahol mindig is igazán akartam. A költözésemet követő hétfőn Martin Luther King nap volt, ami szabadnapot jelent a suliban, szóval pakolászás helyett inkább elmentem a galériába Erinnel, ahol máris felvettem a titkárnői szerepet: telefonokra válaszoltam, le és fel járkáltam a műterem és a galéria között és mindeközben a fekete-fehér fotózási tudományomat élesítgettem. Időközben elég jó kezdtem lenni benne, már van 5 képem a portfóliómban! Na de erről majd kicsit később.
Szóval az első teljes napom a Dertner családdal mozgalmasan, izgalmasan és várakozáson felülien telt, nagyon élveztem minden egyes pillanatot. Az egyetlen dolog, ami elrontotta az estémet, hogy másnap iskola várt rám, habár egyetlen pici reménysugaram maradt: El Nino.
Ő egy kedves vihar, aki minden évben felelős egy kiadós égszakadás földindulásért, aztán pedig egy pár napon keresztül tartó áramszünetért.
Az éjjel kissé zaklatottan aludtam, fel is ébredtem többször is, legutoljára pedig arra, hogy valami sípol, de valami iszonyú hangosan. Hallgattam egy ideig, hogy vajon mi lehet az, mígnem meguntam hallgatni minden fél percben 3 hangos sípolást és elindultam keresni a forrást. Hajnali 5kor. A sötétben persze nagyobb zajt csináltam és Abe ott aludt a másik szobában, nem akartam felébreszteni; na meg azt hittem, hogy biztos valamelyik elektromos gitár maradt bekapcsolva vagy a számítógép, nem is akartam tudni igazán. Így aztán csak fogtam magam a takarómmal és kiköltöztem a nappaliba, ahol pedig Stogie fogadott. Ahogy félálomban fázósan próbáltam elaludni, odajött hozzám és elkezdte nyalni az arcomat. Azt persze tudni kell erről a kis dögzetről, hogy szegény szörnyű büdös. Persze imádom meg minden, de egy puszi tőle elég gyilkos. Aztán nagy nehezen elküldtem a drágát aludni, és én is szép lassan álomba merültem. Jó 2 óra elteltével felébredtem megint, de most arra, hogy iskolába kell mennem. Fel akartam tenni a vizet főni, hogy csináljak egy teát, de semmi nem működött! Nem volt áram! Hogy én milyen boldog voltam, hogy nem kell iskolába mennem aznap! El Nino elintézte nekem :)
Persze Erin kitalálta, hogy csak öltözzek fel és menjünk el az iskoláig, mert hátha mégis csak van tanítás. Mindenhez volt kedvem, csak ehhez nem, de azért inkább rendes voltam (a második napomon nem akartam mindjárt ellent mondani neki). Természetesen nekem volt igazam, méghozzá annyira, hogy az egész városban nem volt áram. Na de a probléma ezzel még közel sem oldódott meg, sőt: a lakásunkban minden árammal működik, a tűzhely; a vizet elektromos pumpa hozza fel és még a fűtéshez is elektromosság kell. Szóval mikor visszaérkeztünk egyből nekiálltunk megmenteni a hűtőt és a fagyasztót, tudván, hogy a vihar általában 3-4 napos áramszüneteket szokott okozni, és kidolgozni az evakuálási tervet.
A családnak ugyanis van egy gyönyörű nagy háza is a közeli nemzeti parkban, amiből anyagi gondok miatt kellett kiköltözniük és most vendéget tartanak benne. Szerencsénkre ott van kandalló, meg egy kisebb generátor, ami azért lényegesen megkönnyíti az életünket áramproblémák idején. Tehát Erin kiadta a rendeletet, hogy költözés. Na már most ez nekem a második költözésem volt 2 napon belül, amit képzelhettek mennyire akartam. Ráadásul kipakolatlan bőröndökből és dobozokból költözni – higgyétek el – nem a legegyszerűbb.
Az idő mindeközben csodálatos napsütésesre fordult, kicsit hűvös ugyan az eső után, és az óceán hatalmas, mérges hullámokkal volt tele, de ez talán még szebbé varázsolta a képet. Rengeteg fotót is csináltam, mind a digitális géppel, mind a régi fekete-fehér fényképezőgépemmel. Remélhetőleg a fekete fehér képek is legalább annyira jól sikerültek, mint a színesek, habár ezekről még nem tudok, mert elő kellene őket hívni.
Szóval ennyit a költözésemről. Összességében minden remekül alakul ezzel a családdal, nagyon jól kijövünk egymással, szinte olyan mintha mindig itt laktam volna. Szeretnek és én is szeretem őket. A szülők nagyon mászkálósak, minden estére van valami vacsorameghívásunk, vagy mi hívunk meg barátokat, teljesen mindegy: a lényeg az, hogy mindig elfoglaltak vagyunk. Igaz, hogy nem olyan ez, mint otthon elmenni a barátokkal valahova, de legalább nem ülök itthon, bámulva a szobám falát. Boldog vagyok itt, nagyon is.
A követező bejegyzésemben a vizsgáimról és egyéb sulis változásokról fogtok olvasni, ígérem nem fog megint egy hónapig tartani :)
Puszi mindenkinek, nagyon hiányoztok a sok boldogság közepette is.
Halihó!
Nos, gondoltam jelentkezem már, csak hogy tudjátok, hogy nem hagytalak el titeket. Ez a bejegyzés meglehetősen rövidke lesz, de igérem az információ sokkolni fog benneteket.
A tegnapi nap folyamán nem voltam itthon, Mendocinoban, hanem a család és én már régóta tervezgettük, hogy felautózunk északra, hogy a híres "Óriások Sugárútját" megnézzük. A világ legidősebb és legmagasabb fái találhatóak itt, vörös mamutfenyők. Egyszerűen döbbenetes méretűek, a magasságuk körülbelül 100 méter, átmérőjük nem ritkán 8-10. Képek nélkül elképzelhetetlenek; de talán a legjobb mégis az, ha ott áll köztük az ember.
Már az odavezető úton is rengeteg hatalmas fát láttam, de amikor ténylegesen elértük azt a pontot, ahol végre kiszállhattunk az autóból, körbesétálni egy "kisebb" erdőt, egészen ledöbbentem. A folytonos köd, a végtelen csend, a méretek mind mind ősi misztériumokat sugalltak. Lenyűgöző volt ott állni és érezni, ahogy él a természet. Remélem adódik még lehetőségem arra, hogy visszajöhessek ide: olyan végtelen békesség és erő fogad már az első pár lépés után, amit míg nem tapasztal, soha nem ért meg senki. Már hiányzik.
Mindeközben rengeteg fényképet csináltam, minden kidőlt fára felmásztam és élveztem ezt a leírhatatlan, megfoghatatlan energiát. Egyre jobban haladtunk befelé az erdőben, lassan a szemünk is hozzászokott a párás félhomályhoz, és a fülünk is a síri csöndhöz, amit néha egy- egy lehulló páracsepp tört meg, semmi egyéb. Már éppen indulófélben voltunk, kezdett igazán sötétedni is délután 4 óra lévén, meg már fáradtak is voltunk. Persze egyikünk sem akarta egykönnyen otthagyni a fákat, így aztán a körutunk az erdőben hosszúra nyúlt.
Kicsit lemaradtam a csapattól, mint mindig. (A legjobb képek akkor születnek, amikor nem zavar senki.) Éppen egy különös formájú gombát készültem lefotózni egy kidőlt fa alján (megjegyzem a fa törzse még kidőlt állapotban is jóval magasabb volt, mint én, de addigra már ezeket kezdtem megszokni), amikor Betty hátraszólt, hogy siessek egy kicsit.
Mikor felegyenesedtem a világ hirtelen megmozdult, a szó szoros értelmében. A gombám reszketett, mintha rázták volna, és mikor felnéztem a fatörzsre, az is reszketett, akárcsak egy gallyacska a szélben! Az a hatalmas, több ezer éves fa, csak úgy a semmitől mozgásba lendült! Értettem, hogy mi folyik körülöttem, de nem fogtam fel, nem bírtam megfogalmazni sem a szót...
Ezután minden olyan gyorsan történt. A mindeddig csendes madarak rémülten, visítva felröppentek a fák tetejéről, esőcseppek záporoztak ránk, és elkezdett remegni a föld a talpam alatt. Én mozdulni sem bírtam, talán eszembe sem jutott mozogni, a lábaim akárcsak ha földbegyökereztek volna. Mozgott körülöttem minden, abban sem voltam biztos, hogy ha teszek egy lépést, nem fogok elesni. Egyetlen dolog amit tudtam csinálni, az annyi volt, hogy csak néztem és néztem a fámat a gombával együtt, ahogy jól láthatóan rázkódott a talajon, közben pedig kiabáltam, hogy "Mozog! Mozog!".
A földrengés körülbelül 2 percig tartott, nekem talán többnek, talán kevesebbnek tűnt. Nem emlékszem. Most, hogy visszaemlékszem olyan volt, mintha sokkoltak volna, mintha odafagytam volna. Akkor tértem magamhoz és fejeztem be a már motyogássá halkult "Mozog!" kiáltást, mikor végre a gomba is megállt a mozgásban a fával együtt. Utána azért még percekig álltam ott és néztem, hogy vajon megmozdul-e megint.
Életem első földrengés élményét kipipálhatom, sérülés nélkül, némi ijjedtséggel, némi büszkeséggel. Estére már nevettem az egészen, komolyan mondom, hogy vicces, hogy velem minden megtörténik itt. Vagy talán csak mindez új, és azért tűnik úgy, hogy minden megtalál? Nem tudom. Egy ami biztos, míg élek nem felejtem el azt a fura alakú gombát, ott, a fa alján...
Hazafelé jövet több rendőr és mentőautó is jött velünk szembe az úton, de akkor még nem voltunk benne biztosak, hogy miért. Aztán kaptunk egy hívást egy ismerősünktől, aki tájékoztatott bennünket, hogy helyi idő szerint, 16 óra 7 perckor egy Richter skála szerinti 6.5-ös erősségű földrengés rázta meg észak Kaliforniát, a partoktól 10 km-re az óceánban. A rengés olyan erejű volt, hogy a 230 mérföldre található San Francisco-ban is érezhető volt. Mi a fészektől körülbelül 70 km-re voltunk. Azt hiszem, az óriási szerencsénk az volt, hogy nem úton, hanem a fák között állván ért bennünket, amik pedig megvédtek minket bármiféle sérüléstől: a hatalmas gyökerek és törzsek elvezették a rengést.
Most vasárnap éjjel van itt nálam, és mostanra már úgy gondolom, hogy ez egy izgalmas sztori, egy élmény, amit remélem soha többé nem kell tapasztalnom. Vagány dolog egy ilyet átélni, persze, ha semmi bajod nem esik. Viszont most mikor megírtam ezt az élményemet nektek, kedves Olvasók, megdöbbentett az egész, hogy én tényleg mindezt megéltem, ott voltam, nem csak álom vagy egy újsághír volt.. Része voltam, éreztem a saját lábaimban a rengést, amit mintha belémvezettek volna a földből.
További részletekért kattints ide:
.jpg)
www.index.hu/bulvar/2010/01/10/foldrenges
www.samtoman.files.wordpress.com/2009/07/san-andreas-fault-map1.jpg
Az második linken látható a híres San Andreas törésvonal, ami mentén, tudósok állítása szerint, Kaliforniából leválik majd egy keskeny darab egy nagyobb földrengés sorozat alkalmával. Az északi vége az óceánban szakad meg, ezen a ponton volt a tegnapi földmozgás. A héten egyébként több kisebbet jegyeztek fel országszerte, de ez a 6.5-ös volt a legnagyobb mind közül. Pár órán belül még volt 2 utórengés (mindegyik 4 körüli értékű, illetve a mai nap folyamán is hallottunk híreket további mozgásokról, de hálisten ezeket mi már itt nem éreztük).
Gondolom most mindenkit halálra rémisztettem, de ne aggódjatok kedveskéim. 5 hónap múlva hazatérek, épen és egészségesen. Habár addigra lehet, hogy valami sokat látott katasztrófa-turista leszek. :)
Sziasztok Kedveskéim!
Íme, a karácsonyi különkiadás! Remélem mindenkinek legalább olyan jól telt az ünnep, mint nekem, és persze az ajándékbontogatások közepette rám is gondoltatok! Ugye, hogy mindenhonnan hiányoztam? :) Tudtam én!
Na de vágjunk is bele mindjárt a közepébe.
A készülődésről már annyit tudtok, hogy itt a karácsonyfa állítás nem december 24-én zajlik, hanem rögtön Hálaadás után. Nekünk ugyan beletelt pár hétbe, mire eljutottunk eddig a részig (az utazásunk után), de végül mindenféle dísz lekerült a padlásról. Kis havas falut építettünk a nappaliba, nem viccelek legalább 8 nagy dobozt hordtak be a garázsból, telis tele karácsonyi cuccokkal. Persze ebben a házikók nem voltak benne, illetve a karácsonyfadíszek sem. Mire mindent kipakoltunk, látni sem lehetett a padlót a sok cucctól.
Aztán mikor mindenféle díszítéssel elkészültünk, jöhetett a karácsonyfa. Műkarácsonyfánk van, mivel Betty allergiás a fenyőfára. Az elején nagyon sajnáltam, hogy majd nem fogom érezni az illatát meg milyen tré már, műfával ünnepelni. Aztán mikor felállítottuk, már mindjárt ez volt a kedvencem! Először is tökéletes kúp alakja van, nem kell naponta kétszer felporszívózni alatta (nem mintha itt bárki is törődne ilyen apró-cseprő dolgokkal) és nem kell minden évben megvenni majd elégetni.
Tehát elkezdtük a fa díszítését: legfőképpen különböző állapotokban ábrázolt mosómedvékkel, ugyanis Betty oda van értük, így hát ilyen gyerekjátékokkal van tele a fánk. Ja még egy Batman figura is van rajta a batmobillal együtt. Mondtam is, hogy mi otthon gömböket meg girlandot használunk, nem McDonald’s-os hepimíleket. De hát ugye új kultúra megismerésének céljából vagyok itt. :)
A kandalló fölé felkerültek a szebbnél szebb mintákkal díszített harisnyák, tudjátok, pont, mint a filmekben. (Ezeket a Mikulás tölti meg, miután az ajándékokat teszi a fa alá.) Nagyon hasonlóak az otthoni Mikulás-csomaghoz, tele vannak nyalánkságokkal és mindenféle apró ajándékokkal. Itt nagyon csodálkoztak azon, hogy nálunk nem a Mikulás hozza a csomagokat Karácsonykor, hanem a Jézuska és hogy a Miki december 6-án jön. Anyukám küldött nekem meglepi csomagot is Mikulásra, sajnos nem érkezett meg időben, de legalább egy hétvégén át izgalomban tartott, hogy vajon ki küldhette a titokzatos dobozt.
Én is útjára bocsátottam a csomagjaimat, amiknek egy része már megérkezett a címzetthez! :) Az én karácsonyi csomagomat még korán kézbe vehettem, egy levél kíséretében várt egyik nap az asztalon. A levelet olvastam el először, osztályfőnökömtől érkezett, melyben minden általam elmulasztott eseményt leírt, többek között a próbákat, a szalagtűzőt és a bált, amit fogalmazása szerint „túléltünk”. Már ezen a levélen küzdenem kellett a sírással, és még így is várt rám az otthoni doboz.
Alig tudtam kinyitni anyukám bombabiztos csomagolását, de mikor végre sikerült, akkor a szám is tátva maradt. Volt benne egy maci sapkában, sálban és olyan tündérien nézett (a kedvencem!), aztán a többi ajándékot meg sem néztem, mert elhatároztam, hogy csak felbontom, de nem nézek meg és nem próbálok fel semmit. És hogy miért? Hogy az enyém lehessen a pillanat, amikor az otthonról érkező dobozolt szeretet kitör és elönt. Így is lett. Már folytak a könnyeim. Aztán ahogy a tárgyakat kipakoltam, a doboz alján egy kisebb csomag levelet találtam. Egy pillanatig haboztam, hogy elolvassam-e őket vagy se, de aztán végül úgy döntöttem, hogy igen, mert ezeknek a szavaknak akkor van varázserejük, amikor először formálódnak szöveggé, majd élő emberekké a képzeletemben. Nem akartam ezeket az élményeket megosztani senkivel. Így hát belekezdtem.
Nem emlékszem már, hogy melyik volt az első, de arra igen, hogy már a megszólításon hangosan zokogtam. (Tudom, most tiszta szentimentálisnak néztek, hogy ennyit bőgök, de ezek a cipős dobozok ezt váltják ki belőlem. Máskor azért nem vagyok szökőkút.) Aztán az Apuséra emlékszem, azon már próbáltam koncentrálni, hogy ne csepegtessem össze a rendületlenül csorgó könnyeimmel, de mikor az utóirat helyett egy kis rajzot találtam, ami a hiányos kis családomat ábrázolta fadíszítés közben (borzalom nagy orrokkal); akkor már a nevetős sírás fogott el. A családom összes tagja írt nekem: Apa, Anya, Viki, Mama & Papa, Évi mama, Julcsi, Csini & Keresztanyu & Rudi és Keresztapuék. A Viki borítékjában egy szív alakú nyakláncot is találtam, ami azóta a kedvencem, mert nagyon szép és mert mindenhez passzol. :) A Csini levelében pedig nem csak az ő aláírása volt, hanem Rudi miniatűr talplenyomata is! Egyszerűen tündériek vagytok drága kicsi családom, nagyon hiányoztok!
A továbbiakban megtudjátok, hogy mit tartalmazott még az ajándékdobozom, amit az olvasgatás után rögtön be is dugtam a fa alá, szépen, mintha hozzá se nyúltam volna. :) Legnagyobb sajnálatomra, Imi ajándéka még mindig úton van valahol, nagyon bízom benne, hogy egyszer talán csak megérkezik.
A készülődés részhez hozzátartozott a 100 darab karácsonyi üdvözlőlap megcímzése, és aláírása, borítékba hajtása, lenyálazása, postára vitele. De megcsináltuk. Sőt, én még mindegyik hátára matricát ragasztottam, a biztonság kedvéért. Meg persze, hogy Betty töménytelen mennyiségű karácsonyi kelléktárát fogyasszuk, hogy aztán vehessen újat a következő évben. Mikor a saját csomagomat akartam hazaküldeni anyáéknak, kértem tőle csomagolópapírt. Azt mondta, hogy a garázs padlásán van, mindjárt lehozza. Én mit sem sejtve mentem utána, mikor egyszer csak leszól, hogy „Elkapod?” mondom mit?? Erre egy háton hordozható műanyagból készült tartót adott le, ami akkora volt mint egy szekrény: telis tele csomipapírral, matricával, kártyákkal, szalagokkal meg mindennel, ami egy ajándékboltban, egy virágkötészetben, egy papír-írószerben és egy barkács áruházban ÖSSZESEN található. És most nem viccelek.
December 24: Amint felébredtem, reggel 9-kor egyből fel is jöttem msn-re, mert közös családi beszélgetést terveztünk a családdal. Minden egyes tagja kicsi családomnak ott volt a monitor előtt, még a vacsora asztalhoz is odaültettek! Annyira jó volt mindenkit látni, szépen felöltözve, karácsony estéjén. Miközben ők éppen ettek, nálam még délelőtt volt, sütött a nap, nyíltak a virágok, zöld volt minden. (Még midnig az.) Közben a házban meg itt állt a feldíszített fa. Össze tudjátok rendelni a két képet? Nos, ezért nem volt nekem semmiféle honvágyam. Még egy könnycseppet sem ejtettem a karácsony tudatára (persze az ajándékok látványa az más téma), és ennek megmondom őszintén nagyon örültem, mivel nem kellett még depressziósnak is lennem, mondhatni megúsztam a dolgot. Így is biztos vagyok benne, hogy otthon búslakodtak a hiányom miatt eleget (helyettem is).
A nap további szabad óráiban ajándékokat csomagoltunk, borzalom sokat.. Most már értem is, mire kell Bettynek ez a töménytelen sok felszerelés. Minden egyes darabot külön csomagoltunk be, tettünk rá szalagból díszt, meg még kártyát is írtam mindre. Jó móka volt. :)
Szentestei vacsorának pedig rákot ettünk, tudjátok olyan szép nagy pirosat (nem homárt), és nagyon fincsi volt! Ugyanis mondtam Bettynek, hogy mi karácsonykor halászlevet is szoktunk enni, ő pedig megígérte, hogy főz nekem akkor. Mikor a receptet megkaptuk viszont, akkor látni kellett volna az arcát, mikor elmondtam neki, hogy miből is kell azt főzni! Hehe.. halbelsőség, meg halfej. Szegény majdnem rosszul lett. Így aztán csak vett egy rákot, bedobta a lábasba főzni, és meg is volt a halétel. Én is örültem, hogy azt ettem, ő is, hogy nem kellett halbelsőséget látnia.
December 25: Reggel korán felkeltettek, mivel ajándékbontás volt!! Itt ugye a Mikulás 24-én éjszaka helyezi el a meglepiket a fa alá, illetve megtömi a harisnyákat a kandalló felett, amiket a háziak másnap reggel vesznek észre, illetve nézhetnek meg. 24én este Betty közölte a fiúkkal, hogy senki nem mehet be a szobájukba hajnali 6kor, illetve ha kávé nélkül jönnek fél 8 után, akkor reggel 10ig ki sem jön a szobájából! Én meg néztem rájuk egy nagy kérdőjellel az arcomon, hogy ez most miért is van? És akkor ő elmesélte, hogy míg kisebbek voltak a gyerekek, akkor volt úgy, hogy hajnali 3-4 között elkezdtek dörömbölni az ajtón, hogy tele van ajándékkal a ház és végülis reggel is van, akkor itt az idő bontani. Vagy volt olyan is, hogy Chris kopogott a szülői hálószoba ajtaján, hogy Justin ki akarja bontani az ajándékokat, keljenek fel. Persze Justin még ébren sem volt, de most milyen ötletes már! (Itt egyébként csendesen megjegyezném, hogy a 25-e reggel minden amerikai szülő rémálma.)
Így aztán reggel fél 8 után valamivel engem is kivertek az ágyamból, mert az a szabály is él, hogy amíg a család minden tagja nincs a kandalló előtt, addig nem lehet megérinteni semmit! Azt se engedték meg, hogy felöltözzek, miután nagy nehezen kimásztam az ágyamból. Olyan csodálatos képek készültek ezekről a pillanatokról, hogy borzalom. Nem értettem igazából, hogy én miért kellek ezen a reggelen, mivel nekem nem volt harisnyám. Aztán mikor kiléptem az ajtómon, folyamatosan mondva a magamét, amiért fogat mosni se eresztettek el, megláttam egy óriási rózsaszín harisnyát lógni középen! Ez volt az enyém. Királylányos, ahogy itt neveznek. Tele volt tömve mindenféle jóval, cukorkával, zoknival, apróságokkal. Pluszba kaptam még vízzel felvihető tetoválást is. És hogy miért? Itt ez már szállóige a házban, hogy mielőtt elhagyom Californiát csináltatok valami tetkót, mert Apa indulásom előtt a lelkemre kötötte, hogy azzal ne merjek hazamenni. Szóval most már van elég tetkóm, csak győzzek nekik helyet találni. :) Ja és itt nincsen virgács, hanem kis széndarabokat kapnak a gyerekek az esetleges rosszaságért. Én is kaptam egy marékkal. :(
Miután mindenki kiörömködte magát a bontogatáson, elkezdtünk reggelit csinálni. Speciális reggelijük van az amerikaiaknak, kis pici golyókat kell egy tálba belerakni, cukros fahéjasan, majd pedig megsütni. Isteni finom, és borzasztó egyszerű! Ez a reggeli választja el egyébként a tényleges ajándékbontást a harisnyáktól.
Mire megsült addigra vettem fel valami emberi ábrázatot, fogat is mostam, felkészültem az első amerikai karácsonyomra. Az ajándékok hatalmas meglepetést okoztak, rengeteg mindent kaptam, többek között egy balettos Barbie-t, karkötőket, Starbucks termoszt, (amit itt nem termosznak hívnak, hanem kávésbögrének, csak ilyen utazós változat; csak magyarul nincs erre jobb szó szerintem) és egy speciálisan összehajtott amerikai zászlót. Tudjátok úgy összehajtva, ahogy amerikai katonák temetésén szokták. John elmondta, hogy rengeteg szabálya van, a legfontosabb pedig, hogy soha, egyetlen pillanatra se érintheti a földet, mert az a legnagyobb tiszteletlenségnek számít. Ha mégis egyetlen csücske is leér a földre, akkor szabályosan el kell égetni azt; soha többé nem lehet használni. Azt hiszem ennek örültem a legjobban.
Na meg persze az otthoni ajándékoknak. Ugye tudtok a maciról, meg a levelekről, de a meglepetés cd-ről még semmit nem mondtam! Mivel hogy az is volt benne.. De mivel meglepetés volt ráírva, kénytelen voltam eddig várni. De tovább már nem; előkaptam hát a laptopomat, bedugtam a cd-t és már játszotta is. A legtündéribb powerpoint bemutató volt, amit valaha láttam. Egy térképpel kezdődött, ami Hajdú-Bihar megyét mutatja kis városommal a közepén. Mire észrevettem magam, addigra már megint hangosan sírtam, Betty vállán, aki szintén bőgött mert én is. Alig tudtam végignézni, annyira meghatott. Azóta sem nyitottam meg, még nem érzem magam elég "erős lelkületűnek" ahhoz, hogy ilyesmiket nézegessek elég sűrűn. Egyszerűen csodálatosan tökéletes meglepetés volt!! Köszönöm szépen!
Képzeljétek, egészen véletlenül királylányos pizsamát is kaptam (legközelebb fotót is csinálok az összes princess kellékemről nektek, hadd örüljetek), meg sapit, aminek a síelésen fogom nagy hasznát venni.
Így aztán szépen el is telt az én kis karácsonyom. Szép volt, jó volt, túl vagyok rajta. Nem ez életem legkedvesebbike, de ez már csak ilyen.
Nemsoká ismét jelentkezem, csak holnap már nekem is suli van, ami ugye szomorú tény…
Puszilok mindenkit ♥
Sziasztok!
Tudom még mindig várva vártok a karácsonyi blogra (komolyan mondom dolgozom rajta!), meg az azt követőn is, de most már kellett hagyjak magamról valami életjelet.
Köszönöm minden kedves olvasómnak, hogy az eddig itt eltöltött 4 és fél hónapomat megosztottátok velem, akkor is amikor jókedvű bejegyzéseket olvashattatok, akkor is amikor nem írtam hetekig. Remélem, hogy a 2010-es esztendőben is maradtok hűségesek hozzám, és az előttem álló további 5 hónapomat is lelkesen figyelemmel kíséritek majd. Mindenkinek kivétel nélkül, csodás, eredményekben, mosolyokban és legfőképpen szeretetben gazdag új évet kívánok innen a világ másik feléről!
Ja és még valami.. Nekem "két éjfélem" lesz, az otthoni délután 3-kor és az itteni, nektek reggel 9-kor. Most akkor hogy van ez? :)
Dóri
ui.: Holnaptól kezdve elmondhatjuk, hogy idén találkozunk. :) Fantasztikus érzés, hogy eljutottam ide, és hogy mindezt leírhattam... Nektek!
Boldogságos Karácsonyt!
Most már komolyan csak az előző hétről kimaradt pár napot kell leírnom nektek, majd pedig belevághatok végre a karácsonyi fejezetembe, amit annyira vártok!
December 10: A várva várt prezentáció napja. Nem mentem iskolába sem ezen a neves napon, mivel Betty kitalálta, hogy milyen jó lenne, ha sütnék pogácsát is a magyaros öltözékem meg maga a bemutató mellé. Teljesen egyedi ötletnek tartottam, szóval rákapcsoltunk a pogácsasütésre. Igen ám, de először is kellett a recept. Írtam Anyukámnak, hogy akkor hogy is van ez? Kiderült, hogy már valahol megvolt a gépemen a recept, csak meg kellett keresnem.
Na gondoltam, innentől már egyszerű dolgom lesz, szépen lefordítom ezt a 4-5 féle összetevőt és már kezdhetjük is. Persze. Az egész mizéria már akkor elkezdődött, amikor én felolvastam a receptet és Bettynek diktáltam, hogy 60 dkg liszt meg így tovább. Néz rám, és megkérdezi: „Mi az a Dkg?” Itt egy pillanatra megakadtam, de nem zavartatva magamat elmagyaráztam neki, hogy tudod, van a Kg, ami a kilogramm, ez a Dkg meg a dekagramm, ami 100-szor van meg a Kg-ban. És bólintott, szóval úgy vettem le, hogy rendben minden.
Olvastam a receptet tovább, hogy 1 dl tej és 2 dl tejföl. Megint rám néz, és megint megkérdezi: „Mi az a Dl?” Hú, itt már én éreztem magam hülyének, hát mondom, mi van itt, hogy nem értik felét se annak, amit mondok?! Már nem bajlódtam azzal, hogy elmagyarázzam, hogy mit jelent a deciliter meg minden, hanem egyenesen rákérdeztem: „Mi a probléma ezekkel a mértékekkel?”
És akkor most Bettyn volt a sor, hogy magyarázzon… Ti gondoltátok volna, hogy az amerikaiak nem használnak konyhai mérleget?! Ugye, hogy nem csak én lepődtem meg? Ők itt mindent pohárral és kanalakkal mérnek, van legalább 5 féle különböző pohár, meg 6 kanál és szörnyen bonyolult, legalábbis szerintem. De most már legalább tudom, hogy 60 dkg liszt 121 kiskanálnyinak felel meg. Vicces, nem?
Szóval, miután rájöttünk, hogy mi ezt kilóra itt nem fogjuk tudni lemérni, megpróbáltunk átváltani mindent amerikai mértékegységekre. Mit ne mondjak, nem életem legegyszerűbb feladata volt; kár, hogy ezt bezzeg nem tanítják fizika órán… Tehát először a dekagrammból csináltam kilogrammot, aztán a kilogrammból fontot, a fontból poharat, a pohárból meg kanalat. Nem vagyok normális, tudom. De a végére annyira összekavarodtunk, hogy háromszor kiszámoltam ugyanazt, és 3 féle különböző eredmény jött ki. Úgy döntöttem, hogy nem bajlódok vele többet, belefáradtam az egész pogácsa témába (mert, hogy onnan indult az egész, emlékeztek még, igaz?), felmentem a netre és beütöttem, hogy mértékegység átváltó. Hogy ez a találmány mennyivel leegyszerűsítette az életemet! Másfél óra izzasztó számolás után külön öröm volt csak bepötyögni a számokat és megkapni az eredményt.
Miután ezzel megvoltunk sikeresen méghozzá (!), meg kellett duplázni minden összetevőt, mivel 40 emberre sütöttem. Életemben először. Láttam már ezer pogácsasütést, de hogy soha magamtól eddig még nem csináltam, az is igaz. 120 dekagramm lisztből csináltuk, egyszerűen döbbenetes volt a mennyiség! Habár akkor voltunk elájulva teljesen, amikor 8 tégla vajat használtunk fel egyszerre. Betty mondta jól: mamut adag! :) Csak megjegyzem, hogy nem tudtam egyedül megemelni az egész edényt, olyan nehéz volt. Hehe.
Tehát mindez szerdán, egy nappal a Rotary találka előtt történt vala, miközben én lázasan az utolsó simításokat végeztem a prezentációmon. Mivel előre hozták másfél hónappal, nagyon ideges voltam, hogy nem fog szépen sikerülni, egy hetes lóhalála tipusú készülés után, de végül időben be tudtam fejezni és nagyon boldog voltam a tudattól, hogy nemsoká mindenki megismeri szépséges kis országomat, meg engem a szépséges kis ruhámban. :)
Csütörtökön reggel 8 órakor megkezdődött a nagy sütés ideje. Olyan izgatott voltam az egészet illetően, olyan jól nézett ki a tészta, és jó megérzésem volt. Betty készségesen csinált mindent az utasításaim szerint, segített mindenben, és hipp hopp az első tepsi már meg is volt. Beraktam a sütőbe, és alig bírtam kivárni, hogy megsüljön. Viszont mikor a sütőből végre kivehettem, szörnyen nézett ki az összes! Komolyan sírhatnékom volt, annyira nem hasonlított az egész pogácsára! És az íze… te jó ég, mintha lisztes élesztőt ettem volna! Teljesen kétségbe voltam esve, eddig úgy gondoltam, hogy tudok főzni, ha nem is fejből, de legalább receptből, erre hirtelen kiderül, hogy fogalmam sincs az egészhez! Megint rám jött hát az idegesség, alig tudtam beszélni, minden bajom volt. De Betty bíztatott, hogy ne hagyjuk abba, a következő majd jobb lesz! Hát, ha sokkal nem is lett az, de jobb lett. Volt még remény, pedig én akkora már eltemettem az egész napomat.
Körülbelül 6-7 tepsi pogácsát (tepsinként 30 darabbal számolva!) sütöttünk, ebből az utolsó 100-130 darab remekül sikerült, azokat vittük el; a maradék még mindig itthon van. Most, hogy megszáradtak már sokkal ehetőbbek... Rohanvást elkészültem, felkapkodtam a csini magyaros ruhácskámat, és már szaladtunk is. Szabályosan rosszul voltam attól, hogy mi van akkor, ha a beszélő késik el éppen. Aaannyira túl akartam már lenni az egészen.. El sem hiszitek mennyire.
Mikor odaértünk, persze még senki nem volt ott, én ennek örvendezvén épp azt fontolgattam, hogy lelépek. :) Annyira nem akartam azt a prezentációt aznap!! Ráadásul anyáék kérleltek engem, hogy szerezzek egy videokamerát (persze előző este találták ki), szóval elég nagy volt a teher, remélem érzékelitek.
Képzeljetek el egy termet tele idős gazdag emberkékkel, amelyiknek fele így is süket (most nem bántásból, de ha így van…), én meg állok középen, megszeppenve és beszéljek angolul, legyek elbűvölő és még mosolyogjak is. Feladta a leckét az elején, de a végére már belejöttem és még külön élveztem is felsorolni az összes elképesztő dolgot, amit Magyarországról érdemes tudni. És akkor itt megjegyezném, hogy én magam is rengeteget tanultam, míg megírtam és elkészítettem ezt a bemutatót, szívesen ajánlom mindenki figyelmébe a wikipédiát! Tudtátok például, hogy a hévízi tó a világ legnagyobb gyógyvizű tava? Vagy hogy a tudósaink nélkül nem lenne (vagy később lett volna feltalálva) golyóstoll, vagy fertőtlenítés vagy akár atombomba? Vagy hogy a tokaji aszút szerte a világon ismerik? :) Azt hittem tudom a lényeges dolgokat. Frászt. Tudtam egy picurkát az országomról, és azt hittem, hogy elég volt annyi; és ilyen pici ismerettel voltak előítéleteim és olykor rossz véleményem. Mostanra ez hatalmasat változott. Büszke vagyok arra, hogy Magyar vagyok.
A bemutatót pedig imádták, egy percre se aludt el senki (ami azért mutatvány, tekintve az átlag életkort), tapsoltak sokáig és még kérdezgettek is utána. Viszont képzeljétek el, hogy olyan szépséges prezentációm volt, hogy még zenéket is szerkesztettem alá, legalább 3 évet öregedtem, mire beállítottam mindent jóra, tökéletesre… És akkor mikor éppen kint állok a pódiumon, szólnak, hogy mi lenne ha lekapcsolnánk a muzsikát? Hát mondom ha lekapcsoljuk a muzsikát, akkor nem lesz olyan szép. De nem gond az nekik, csak nem tudnak kétfele hallani. Én még ilyet tutira nem hallottam, habár hallókészülékem sem volt még.. Mekkora blama. :(
Egyébként el voltak ájulva a magyar nyelvtől, persze senki nem tud soha elismételni semmit utánam. Imádnátok, ha hallanátok, amikor a Hajdúszoboszló szóval próbálkoznak. Édesek, de én meg milyen kis gonosz vagyok!
A leglényegesebb pedig, hogy a fél klub kijelentette, hogy a következő nyaralásukat Magyarországra tervezik, jönnek meglátogatni engem! Csak ha a fele valóra válna ezeknek az ígéreteknek, de boldog lennék!
A pogácsa… mind elfogyott!!!!!!
A hét további részében karácsonyfát díszítettünk, mert hogy ez itt így divat: közvetlen hálaadás után, nem december 24-én. Így aztán a karácsonyi hangulatomnak teljesen lőttek, de nem is bánom. De erről majd később.
A suliban egy fotókiállításon dolgozott az egész osztályunk, az egész héten. Najó, nem mindenki, de én legalább is ott voltam mindig. Végül két képet viszek, és még az is lehet, hogy megveszik őket! Mindenképpen megörökítem majd, ahogy lógnak a galéria falán. :)
Nos, azt hiszem ennyi mostanra. Nincs több feljegyzés a papíromon, remélem örültök a kis olvasmánynak.
Puszi mindenkinek, és nagyon szép, boldog karácsonyt!
Olvasóim!
Ha vagytok még egyáltalán az éterben, akkor válaszoljatok! Írjatok kommentet, legyen az jó vagy rossz; mert más különben nem posztolok többet. Remélem ez elég ijesztő.
Puszi
Hellobello!
Szünetem van, bibibííí! Így aztán, hogy ennyi rengeteg idő szakadt rám, megpróbálom hasznosan kitölteni (blog—jeeee) lehet örülni!
Michiganből hazatérvén, már tudjátok, hogy a San Francisco reptéren 5 órát kellett várnom a többiekre, majd pedig még 1 órába telt, hogy a csomagot megkapjuk, majd még egy félórába, hogy kiérjünk a reptérről. Képzelhetitek a méreteket. Legközelebb lefotózom, ígérem.
Másnap reggel pedig olyan mosott rongyként ébredtem, amilyennek kötelező volt lennem ezután a hét után: utazási izgalmak és idők, időeltolódás kétszer is, még az elsőt meg se szoktam, mire vissza kellett szokni a nyugati parthoz megint; aztán meg felkelni másnap iskolába. Kész öngyilkosság volt, de megcsináltam. Igazából nem sok mindenre emlékszem abból a hétfőből, csak arra, hogy annyi kedves bókot kaptam a kinézetemre, hogy már a nap végére nem is számoltam…
December 1: Új képen kezdtem el a fotózás órámon dolgozni. Nem volt egyszerű munka, mert a negatív elég finom és vékony, ami azt jelenti, hogy elég sötétre sikeredett. Nem egyszerű ám fényképezni ezekkel a régi gépekkel. De imádom ezt az órát, ha tehetem az ebédidőmet meg a napközit is ott töltöm, és folyton dolgozok. Ráadásul olyan képeim vannak, hogy minden egyesnél legalább 3 új eljárást kell megtanulnom, ahhoz hogy az sikeresen kerüljön a papírra. Sokszor elegem van és kiborulok, meg néha amikor kijövök a sötétből a fényre, és visszanyerem a látásom és megpillantom a tökéletes remekművet a kezem között, akkor bizony sikoltozok! Aztán odasereglenek a többiek, akikkel együtt dolgozom és visítanak velem!! Jobb érzés nincs is annál, amikor érzed, hogy sok erőt, energiát és figyelmet szenteltél valamire, ami végül sikerült. Apróság, de mégis szuper. :)
December 3: Csütörtök lévén Rotary meeting! Úgy, ahogy mindig, gyorsan elkészültem jazz óra után és elindultam a közeli szállodába, ahol a gyűléseket tartjuk. Ott üdvözöltem mindenkit, mosolyogtam, kérdezősködtem, mint ahogy mindig, kicsit a középpontban voltam. Hihi. Leültünk, ettünk és már épp kezdtem unni magam, amikor a counsellorom szót kért, közvetlen mellőlem.
Elmondta, hogy márciusban lesz egy Rotary szervezésű nyaralás Hawaii-ra, amire én jelentkeztem és amihez még 955 dollárt kell fizetnem. Mindezek után pedig a klub segítségét kérte, hogy amikor körbeadják a kalapot, legyenek bőkezűek. Én eközben ott ültem teljesen hitetlenkedve, egyszerűen nem fogtam fel, hogy ez velem történik. Ráadásul pont előtte való nap mondtam anyának, hogy az árat felemelték 255 dollárral, és nem igazán tudtuk, hogy hogyan fizetjük majd ki ezt a rengeteg pénzt januárig. Még ez eszembejutott, körbement a kalap… Én eközben azon imádkoztam, hogy csak ez a 255 dollár jöjjön össze, hogy ez a plusz költség ne terhelje egyáltalán az otthoniakat. A kalap meglátásom szerint túl gyorsan ment körbe a 22-23 ember között, nem volt 3 perc sem az egész. Aztán megszámoltuk és tippeljetek mennyi lett a végösszeg? Sosem találnátok ki… 700 dollár!!!!!!!!!!! Nem tértem magamhoz, egyszerűen olyan csodás érzés kerített hatalmába akkor, amikor tudatosult bennem, hogy ezek az emberek engem ennyire kedvelnek! Szuper dolog. Komolyan kívánom, hogy éljétek át kedves olvasóim! Ezután már igazán semmi nem ronthatta el a kedvem, szinte repkedtem az örömtől! Ráadásul aznap még a képemet is sikeresen előhívtam, pormentesen, egyszerűen tökéletesre!
December 4: Utolsó nap a héten! Hál’ istennek, végre már közeledett a hétvége és nekem annyira nagyon szükségem volt már az alvásra, hogy jajj nagyon. Utolsó órámon drámán, elkezdtünk kisebb videókat felvenni. Azt még szerintem nem említettem, hogy év végére egy fél órás kisfilmmel készül a csapat, az előkészületeken már túl vagyunk, a kamerákat beizzítottuk, minden használatra készen állt egy jó kezdéshez.
Több különböző karakterrel dolgozunk, egyenlőre nem mondok semmit, majd ha befejezzük, csináltatok feliratot hozzá és megnézetem minden blogolvasómmal. Az én karakteremet Hazel-nek hívják, nem régen költözött ide Magyarországról a szüleivel, de egyik barátnőjénél lakik, akiért teljesen oda van, követi mindenfelé, akár az árnyék. Titokzatos. :)
Annyira jól telt ez a napom is, és hiába voltam fáradt, már a szemeim előtt lebegett a másnapi úszóverseny, amire be voltam nevezve. Este gondolkodtam is, hogy mire lesz szükségem másnap, mikor beugrott, hogy te jó ég az egész úszócuccom a suliban van a szekrényemben!!! Mondanom se kell a kedvem egyből odavolt, csak arra tudtam gondolni, hogy hogyan lehettem ekkora marha. Ugyanis csütörtökön vittem én a cuccomat, hogy majd megyek úszni, de aztán rájöttem, hogy nincs időm se erőm elmenni. (A rotary gyűlésen közölték, hogy egy hét múlva esedékes a prezentációm, ami elvileg januárban lett volna…) Így aztán otthagytam, hogy majd jó lesz ott következő hétig. Tehát most telefonálgathattam, mint az őrült körbe körbe, hogy ki az aki kinyitja nekem az iskolát péntek este fél 9-kor. Hát senki, gondoltátok volna?! :)
Szóval másnap szomorú szájjal keltem, nem tudtam versenyezni, hiába lett volna addigra úszó meg minden, az nem ugyanaz.. Lélekben én már úgy voltam vele, hogy aznap néző leszek csak. Ennyi jó után már kötelező volt valami rossznak is történnie, ez a Dóri forma. Legyetek büszkék rám otthoniak! Már mindenki ismeri azt a szót, hogy „magyar” és egyenest velem köti össze. Hehe.
Összességében jól telt a szombatom, a parton több emberrel volt lehetőségem megismerkedni és beszélgetni, de azért irigykedtem a többiekre. Majd legközelebb, nem törte le annyira a kedvem, így utólag belegondolva… :)
Peace & Love. ♥
Halihó!
Most biztosan megleplek bennetek azzal, hogy sűrű blogáradatot indítok. Hehe, csak legyen időtök felkötni a gatyát! :)
A rövid amish sajtgyár kirándulásunk után hazaesvén, máris bele kellett fognunk a hálaadás vacsora előkészítésébe, ugyanis csütörtökön már ünnep van. Bizonyára sokan tudjátok, hogy a hálaadás az Egyesült Államok egyik legjelentősebbike, mindenki ugyanúgy, ugyanazon a napon ünnepli. Minden november hónap utolsó vagy negyedik csütörtök én, hatalmas töltött sült pulykával, és különböző öntetekkel. Az ünnepi menüben már számos eltérés figyelhető meg, minden családnak sajátosan kitalált vacsorája van.
Mire a kis kirándulócsapat megérkezett, addigra az egész ház lázban égett: mindenki csinált valamit, takarítottak, főztek, az utolsó perces vásárlásokból érkeztek haza. Én is beálltam egyből segíteni, és Miával (Betty unokahúga) kiporszívóztunk, letörölgettünk a házban. Vicces volt ahogy 10 ember dolgozott 11 felé. Kábé mint otthon, mondtam is, hogy nekem nem nagy dolog, hogy ha segítek. Aztán a vége az lett, hogy a többi a gyerek a házban szépen lassan eltűnt, én meg ottmaradtam továbbra is keményen dolgoztatva. :(
A Hálaadás menü igazából nem bonyolult, és nem annyira nagy durranás szerintem, persze nagyon finom volt. Na meg új. A családban az volt a rendszer, hogy mindenki sorba áll, és minden edényből vesz a tányérjára. Nos, én mivel szinte a pulykán kívül nem ismertem fel semmit, Mia folyton magyarázta, hogy mi micsoda és hogy kell enni. Érdekes volt, mert tök hülyének éreztem magam.
Az étel pedig: a híres neves sült pulyka, tökös-krumplipürével (életemben ilyen borzalmat nem próbáltam még), rakott zöldséggel (minden volt benne, még talán árokír is), ribizlimártás (juuuj de fincsi!! De nem szeretem sósra önteni), főtt borsó (persze héjában, ahogy itt divat) és picike kiflik. Összességében szerettem, persze nem enném minden nap, de az volt a meglátásom, hogy az amerikai emberek sem feltétlen rajonganak érte.
Tradicionális eseményként aznap este több nagy focimeccset játszanak (persze ne az otthoni focira gondoljatok, hanem az amerikaira) és a kaját a szünetre kell igazítani. Higgyétek el, úgy működik, mint a karikacsapás! Mire megfújják a sípot, a férfiak megint a tévé előtt ülnek, sörözve. Így aztán a nap nagyrésze eltelt hamar, szinte pillanatok alatt, és este a mosogatásnál már a másnapi „fekete péntek” nevezetű eseményt tárgyaltuk.
Fekete pénteken az emberek tódulnak a leárazásokra, verekedve is ha kell. Általában felkelnek hajnal kettőkor, hogy sorbaálljanak. Nos, mi nem terveztünk ilyet, tekintve, hogy nekem a három órás időeltolódás még mindig gondot jelentett, így aztán másnap olyan 11 körülre tudtuk összerántani a csapatot, azzal a felkiáltással, hogy induljunk már, elég volt ebből a kínlódásból! (pont, mint otthon.)
Az egész vásárlási őrület ott kezdett megjelenni, amikor a fél Hajdúszoboszló méretű parkolóban sem találtunk helyet sem az egyik bevásárlóközpont előtt, így aztán csak kiugráltunk a kocsiból, rábízva a sofőrünkre a keresgélést. Az ám, de én meg rájöttem, hogy ez a tökéletes hely a különböző rendszámvadászatra, beizzítva ezzel a fél családot. 3 perc múlva, mindenki szétszéledt, és egyre másra kiabálták a talált államok neveit. Vicces volt, mert minden vásárló nagyon fura arcot vágott az autója felé tartva.
Bent a plázában már nem volt akkora tömeg (lehet mert a pláza olyan őrület nagy volt), de azért még így is érezni lehetett, hogy nagyobb a forgalma ma mindenkinek.
A legnagyobb élményem pedig az volt, hogy találkoztam az amerikai Télapóval és ő is nagyon kedves, kábé mint a finn tesója, de azért az ölébe nem ültem. Kitudja miféle azér’ mégis. De fotóm van róla, és kaptam tőle cukorkát. Mintha 8 éves lennék lassan, nem pedig 18.
Utunkat folytatván betértem a Macy’s-be, de persze olyan sminkpult nem volt, ahol vásárolni akartam volna, így ezt el kellett mulasztanom. Semmi gond, vettem mást meg mindenféle ajándékvásárlást bepótoltam, ami még hiányzott; azóta pedig a mese-doboz már vagy megérkezett, vagy tart hazafelé. Kis családom, a fa alatt mindenre fény derül!
Magamnak is vettem egy pár mikulás zoknit meg apróságokat, eltöltöttük majdnem az egész napot. Az egyik nagy üzletben, nem viccelek 128 embert számoltam meg, egy kasszához tartozó sorban. Elég borzalmas látvány volt, főleg azután, hogy megtaláltam az egy pár zoknimat, és végignéztem az embertömegen: mindenkinél legalább egy család egész ruhatára várt megvételre, én meg álltam ott a miki-zoknimmal. Már éppen elhatároztam fájó szívvel, hogy inkább nem is veszem meg, amikor Miának támadt egy jó ötlete. Az ékszeres pultnál csak 25en álltak, így abból könnyebben szabadultunk, ő pedig vett egy pár fülbevalót, amit amúgy is kinézett már magának.
Ennél a részlegnél sorszámmal lehetett fizetni, mi a 98-ast kaptuk, azt hittem ott helyben megőrülök. De valami csoda folytán fél óra elteltével sorra kerültünk, épp amikor engem már az ájulás kerülgetett. És most is a mikulás zoknim van rajtam, imádom őket!!! Este Miával elmentünk moziba, megnézni a legújabb vámpíros filmet, és igazán tetszett. A könyv nem volt ilyen jó, de értettem mindent felirat nélkül és ez lenyűgözött.
Nos, szép lassan eltelt ez a pár nap Michiganben. A család megszeretett engem, és én is kezdtem magam otthon érezni. Péntek este még búcsúbulit tartottunk, meg Betty anyukájának a 70. szülinapját, amire nagyon készültünk ismét. Életemben először csináltam és ettem tomalle-t, ami egy mexikói étel, kukoricalevélbe tekerve. Kicsit gusztustalan (najó, utáltam megérinteni is) pasztát kell rákenni a kukoricahéj belsejére majd pedig az előre megfőzött husit beletenni, összetekerni és megfőzni. Mondhatni finom, de a készítéssel gondjaim vannak. Mire egy ilyen cuccot megkentem, addigra a többiek hármat, és az én kanalamon ez a fehér dolog úgy nézett ki, mintha habarcs lett volna, és persze soha nem akart odaragadni ahová kellett. Csak a kezemre, fejemre, hajamba meg ilyen olyan helyekre. Elég melós dolog ezt elkészíteni, de megéri, mert tényleg fincsi. Ahová kicsit több habarcs került, annak kicsit kartondoboz íze volt, de végig mosolyogtam és ráadásul le is nyeltem mindet!
Ja és, hogy el ne felejtsem emberek, megnéztem a nagy tavak egyikét! Körülbelül 25 percnyi autóútra volt a kis városunktól, és péntek reggel Mia elkocsikázott velem. Gyönyörű napsütéses, tiszta idő volt, örültünk is mindketten, hogy a tó biztos milyen kellemes lesz. Hát tévedni emberi dolog. Olyan erősen és jegesen fújt a szél, hogy ilyet még az óceán felől se éreztem. Meglepő volt, főleg úgy, hogy nem éppen ilyen hidegre számítva öltözködtem. A tó önmagában elképesztő, olyan mintha legalábbis tenger lenne, nem látni a másik oldalt, még keresztben sem. A hullámok ugyanolyan nagyok voltak, mint amilyenek itt mostanság. Állítólag ezen a tavon van egy híd, fent északon, ami a két partot köti össze. Elég hosszú, és több száz méter magasan van a víz felett. Télen általában lezárják, meg akkor is amikor fúj a szél, ugyanis hasonlóan a Golden Gate-hez, ez is ilyen függőhíd, két pillérrel. Mia azt mondta, hogy egyszer mert végigmenni rajta, akkor is úgy, hogy ő vezetett, és nem kellett körülnéznie, hol van. Ja és ez is legnyáron volt, jó időben.
A természet és az ember. Folyton harcolnak... de vajon ki nyer végül?
Másnap reggel hajnali 4kor keltem, 5re mentem a reptérre, már rutinos utazóként. Miától kaptam útravalóra egy könyvet is, az Alkonyatot; mivel tudom miről szól, könnyebb olvasni, de amit nem értek csak aláhúzom és szótárazom később. Szórakoztató így olvasni, de hát na. Tanulok, látjátok?
Visszatérve a lényegre, Michiganből átrepültem Clevelandbe, ahonnan némi várakozás és időeltolódás miatti izgalmak után felszálltam a hazafelé tartó San Francisco járatra. Ezen a gépen pedig találkoztam egy kislánnyal, akit már korábban a váróban is figyeltem, az anyukájával együtt. Én szálltam fel először a gépre, és mikor elindultam (én valami speciális elbánásban részesültem, vitték a csomagom meg minden; lehet azt hitték, hogy tényleg nem tudok járni) a kislány és anyukája sírva búcsúzkodtak egymástól. Azt hittem a szivem szakad meg, az a pöttöm gyerek egyedül utazott!! Nem volt több 6 évesnél, és apukához igyekezett San Franciscoba. Mikor a stewardess elmagyarázta neki külön, hogy mit kell tenni vészhelyzetben meg minden, ő már megszokásból csatolta be a biztonsági övét, elmutogatott mindent, mi hol van. Ő is rutinos volt már, pedig a kis bőröndje nagyobb volt még, mint ő. És akkor elgondolkoztam, hogy az én helyzeteim meg stresszes élményeim semmik ehhez képest. Most már nem félek egyedül repülni. Sőt, igazából megszerettem. Utazni vagány dolog.
És utoljára, ezt nem fogjátok elhinni. A hosszú úton egy kedves nő ült mellettem, elcseverésztünk, mindketten angol könyvet olvastunk, majd egyszer kinyitottam a laptopomat. És akkor megszólalt: Magyar vagy? Én pedig ránéztem a teljes hitetlenkedéssel az arcomon, és komolyan köpni nyelni nem tudtam. Milyen kicsi a világ. :)
Puszika mindenkinek. ♥
Hello mindenki!
Most már lassan minden bejegyzésem azzal kezdődik, hogy elnézést kérek, amiért sokáig nem írtam. Azt hiszem lassan már hosszá is szoktok, mert már nem könyörögtök annyira, mint régen! Tegyétek, légyszi!
De visszakanyarodva november végéhez, a Michiganben töltött egy hetemről még nem is tudtok semmit. Miután leszállt a gépem Grand Rapidsban este 7 körül, még várt rám egy családi vacsora. Annak ellenére, hogy semmire nem vágytam csak egy forró zuhanyra és egy puha ágyikóra, annyira el voltam csigázva, ott kellett lennem még jó ideig. Enni meg képtelen voltam az idegességtől, szóval inkább csak üldögéltem egy bárgyú mosollyal az arcomon, míg nem asztalt bontottunk én meg elhúztam a csíkot zuhanyozni.
11 kerek órát aludtam, felébredés és álmok nélkül, talán mozdulatlanul is, ezt nem tudom. Az egyetlen indok, amiért felkeltem, az az volt, hogy hangosan bekopogtak a szobámba, azzal hogy 30 percen belül indulunk a közeli amish sajtgyárba.
Nagy nehezen összeszedelőzködtem magamat, ettem valami keveset, és mire észbe kaptam már az autóban ültünk. Michigan gyönyörű, ezt egyből meg tudom jegyezni. Rengeteg tipikus amerikai ház, legtöbb helyen gazdag kerttel, meg nagy kutyával. Viszont a tél már beköszöntött ott is, nagyon olyan volt, mintha otthon lettem volna. Sajnáltam, hogy hó még nem esett, mert így elmulasztottam az esélyem, hogy idén fehér táj látványában legyen részem. Na nem gond, kaptam helyette milliónyi karácsonyi díszítést. És akkor most ez nem vicc: minden ház előtt legalább egy mikulás rénszarvasokkal, a ház maga piros-zöldbe öltöztetve világítással meg minden marhasággal, amit csak el tudtok képzelni. A kedvencem egy hatalmas buborékban álló télapó volt, aki kisgyereknek adott ajándékot miközben esett a fejük felett a műhó.
Mire elértük az amishok falvait, addigra rengeteg mindent megtudtam róluk. Többek között a legfontosabbat, hogy ők a 250 évvel ezelőtti normák és szokások szerint élnek, nem használnak áramot és semmi új találmányt. Továbbra is szekereken és szamáron közlekednek, olajlámpával világítanak és csak heti egyszer fürdenek. A gyerekek iskolába nem járnak, csak 8 osztályt tanulnak, azt is saját tanárral. Kemény vallási rendszerben élnek, és a társadalmuk nagyon összetartó és szigorú. Öltözködésük szerint a nők hagyományos hosszú szoknyát sok alsószoknyával és köténnyel hordanak, illetve főkötőt; a férfiak pedig mindig (!) egy féle kék inget és nadrágot, nadrágtartóval, amin nincs zipzár, hanem a bal zseb mellett gombos. Ja igen és körkalapot ehhez, borotválkozni pedig csak bajuszt borotválnak, de azt kötelezően.
Ezeket még felfogni is hihetetlen volt nekem, nem hogy a saját szememmel látni. A házak verandáin a tiszta ruhák hosszú madzagra voltak kiterítve, annak ellenére h esőre állt az idő, november utolsó hetében. Az egyik udvaron pedig gyerekek játszottak a nagy családi szekér mellett, mindegyik apró fejfedővel, szoknyában meg kék ingben. Tényleg nem vicceltek, amikor azt mondták, hogy ezek az emberek elmaradtak a 18. században.
A sajtgyárhoz érkezvén elhatároztam, hogy most már fotózni fogok, mert eddig a döbbenettől csak a számat tátottam. Sajnos amint ezt megfogadtam, le is kellett róla tennem, mert egy nagy tábla figyelmeztetett, hogy a fotózás tilos. De miért? Ugye Dóri nem akarta ezt annyiban hagyni addig, amíg ezt a választ nem kapta: A vallásuk tiltja. Micsoda?? Ez benne van a Bibliában? És igen, számukra benne, amikor azt említi a Biblia, hogy ne állíts magadnak szobrot meg semmit, ami nem eredeti, amit imádhatsz. A fénykép valami ilyesmi nekik, nem valós. Tehát a vallásukat nem sérthettem meg, ez jogukban áll, hisz ők sem állatkerti látványosságok.
Így aztán csak leírni tudom a látottakat. A sajtkészítő üzemben mindösszesen két hatalmas medence volt, tele sárga folyadékkal. Ezek körül pedig sok kis ugyanolyan kinézetű férfi járkált, egyik másik nagy lapátokkal, amikkel felkaparták a medence aljáról a már elkészült sajtot. Amint megláttak engem, mindegyik lesütötte a szemét és nem nézett többé az üveg felé, ami mögött álltam. Ez is tilos nekik. Egyébként mikor már Johnnal voltam, akkor már rám nézhettek, de beszélni még mindig csak Johnnal beszéltek. Elég furán éreztem magam, mikor kérdeztem valamit és láthatóan hallotta, de válaszolni mintha nem tudott volna.
A sajtjaik egyébként fenomenálisan jók, komolyan mondom, az övék a legfinomabb!
Ráadásul az egész „gyár” elképesztő volt, mivel ezt a 21. században láttam, mégis olyan volt mintha egy interaktív múzeumban jártam volna. Amikor reggelente a tej megérkezik a szamár húzta szekereken, a kannákat felhúzzák az épület mögötti sínen, be a kis házba. Onnan átöntik egy nagy kádba, és megfelelő hőmérsékleten kevergetik, de hőmérőt nem használnak eközben. El tudjátok ezt képzelni?
Megmondom nektek őszintén, ez a pár óra volt életem eddigi legnagyobb élménye. Egy kis ideig úgy éreztem magam, mint egy letűnt kor egyik szereplője; akárcsak ha időutazáson vettem volna részt. Hazafelé menet, betértünk John egy amish ismerőséhez, aki éppen otthon volt. Reméltem, hátha bemehetünk a házba és széjjelnézhetek, de sajnos csak a műhelybe tértünk be egy rövid csevejre. Az emberünk történetesen asztalos volt, és már meg sem lepett, hogy egyetlen géphez sem tartozott kábel, konnektort a falon nem is vártam. És amikor fordultam kettőt, egyszer csak egy hatalmas asztallapon (később azt mondta „frissen gyalult”) legalább 50 kiló kolbásznak való ledarált húst pillantottam meg. Azt hittem ott menten rosszul leszek: semmi alufólia, de még csak ruha sem rajta nem hogy alatta valami és mindez egy istenhátamögöttkettővel helyen, egy koszos műhely kellős közepén. Na ettől az élménytől fogva már nem akartam a házba bemenni, és mindjárt nem találtam ezt a fajta életet olyan hűde romantikusnak.
Látogatásunk végeztével indultunk hazafelé, miközben Johnnal erről a különös életvitelről beszélgettünk. Az első dolog amit megjegyeztem, az az volt, hogy itt Amerika közepén fura angolt beszélnek. Mivel nekik ez nem anyanyelvük, otthon egymás között valami ó-német nyelven kommunikálnak, az angolt pedig azért tudják, hogy a külvilággal tartsanak kapcsolatot, ha kell. Általában csak apuka beszéli az egész családból. Illetve hallottam még egy másik történetet is, ami egy lányról szólt, aki egyszer megelégelte, hogy semmit nem tud a világról, csak az ő kis vallási közösségükről. Elindult világot látni, nővér szeretett volna lenni. Iskolába járt, dolgozott és pár éven belül nővér lett egy közkórházban. A vallását megtartotta, csak a látóköre volt szélesebb immáron. Hazatért, hogy megossza mindezt a családjával, hogy beszámoljon az életéről. Mikor megérkezett, senki nem várta, senki nem beszélt hozzá, még a szülei sem. Egyszerűen senki, kitagadták. Örökre.
Nos, ennyit az amishokról, ha érdeklődtök (már pedig biztos vagyok benne, hogy nagyon felcsigáztalak titeket), akkor csak Google it! ;)
Sziasztok!!
Izgalmas életem további történései most következnek! Popcorn, kóla, gumicukor. Megvan minden? Kezdődjék hát a show! :)
Tehát, a repülőjegy variálás után kidolgoztuk a következő útitervet: Bettyék elindulnak hétfő hajnalban, ahogy az eredetileg is ki volt találva, elviszik a bőröndömet, én pedig reggel miután felkelek, hívom Hórukk Urat, és nála töltöm a keddi éjszakát.
Vagyis egész pontosan csak a felét, mivel hajnal 2kor indulni kell a reptérre. Tolószéket is rendeltünk alám, hogy valaki legyen velem az átszállásoknál, csak a biztonság kedvéért. Szóval ennek megfelelően hétfő hajnali 4kor felébredtem és elköszöntünk a családdal a keddi viszontlátás reményében, amiben én még továbbra sem bíztam egy picikét sem. Ezután visszaalukáltam úgy 9ig, majd szépen lassan elkészültem, semmit nem akartam otthon hagyni, mert ugye visszamenni balszerencsét jelent, nekem meg nem volt szükségem még nehezebb helyzetekre.
Mire Hórukk úr megszerezte az útlevelemet, addigra én is indulásra készen álltam, és búcsút intettem a háznak. A gépezet beindult.
A ház ahol szállást kaptam az éjszakára, egyszerűen valami csodaszép óceánkilátásra nyílt. Nem tudtam vele betelni; egyedül annyi probléma volt vele, hogy nem volt annyira meleg, hogy kiülhettem volna a teraszra. Csak az ablak belső oldaláról bámultam kifelé, és kívántam erősen, hogy bárcsak lett volna velem valaki, akivel mindezt a szépséget megoszthattam volna.
A délutánom gyorsan eltelt, elszaladtam bevásárolni pár apróságot az útra, meg próbáltam korán elaludni. Persze amikor kifejezetten akarsz aludni, tutira nem fog sikerülni. Olyan 10 óra felé nagy nehezen (rém)álomba zuhantam, amiben valaki szaladt velem valahová és közben sokan sikítoztak meg kiabáltak, én pedig teljesen kimerülve ébredtem fel hajnali fél 2-kor. Mintha lekéstem volna a gépemet. Rosszabb, mint egy rémálom. Gyorsan összekaptam magam és döbbenten vettem észre, hogy a botom nincs nálam! Ugyanis ez lett volna az alibim, aminek láttán adják a tolószéket. Rossz ómennek tartottam, de végül azt még rosszabbnak, hogy hazamenjünk érte, szóval inkább hagytam a francba az egészet, már elegem volt az egész utazásból, pedig még igazán el sem indultam. 4 órát kocsikáztunk a sötét éjszakában, bennem pedig csak nőttön nőtt a feszültség, egyszerűen nem éreztem képesnek magam arra, hogy ezt a napot végigcsináljam hiba nélkül.
Mikor a San Francisco reptérre értünk, megdöbbentett az egésznek a hatalmas mérete, hiába nem először láttam már. Régen úgy gondoltam, hogy a budapesti reptér nagy. Nos, Ferihegy elfér itt tízszer, legalább. És amennyit már tudtam a következő megállómról, hogy Las Vegas még nagyobb, és még több ember van és még őrültebb még jobban megrémített!
A jegykiállítással semmi gond nem volt, egyedül annyi, hogy Chicagoban légitársaságot kellett váltani, és az arra a járatra szóló beszállókártyát nem tudta kiállítani nekem a hölgyike a pultnál. De a lelkemre kötötte, hogy még Las Vegasban nyomtattassam ki valakivel, mert amúgy nem fogok tudni átrepülni Michiganbe. Na, gyönyörű mondom, és miért nem lehet még itt elintézni ezt? Hát mert az American Airways egy teljesen másik terminálon van, mint a U.S. Airlines. Tökjó.
A tolószékemet viszont egyből hozták, így megúsztam a kígyózó sorokat (már reggel 6kor olyan tömeg volt, hogy el se hittem). Képzeljétek el, megérkezünk a sor elejére a kísérőmmel, és csak annyit látok, hogy egy nő cipő nélkül mászkál. Meg egy másik is. Meg még vagy 20an egyszerre. Hát kiderült, hogy itt minden esetben le kell venni a cipődet, laptopot különtenni, ékszereket levenni meg ilyesmi. Lassan már a bugyidat is meg kell mutatni ha repülni akarsz.
Én sikeresen átjutottam ezeken az akadályokon, a tolószék nagyon kényelmes igazából. Könnyen túltettem magam azon a részen, hogy milyen égő már, mint az öregek, pont úgy nézhetek ki; de aztán rájöttem, hogy ezt az emberáradatot soha az életemben nem látom többet, aggodalomra hát semmi ok. Azt hiszem innentől kezdve mindig ezt a trükköt fogom alkalmazni, a térdemnek is jó, meg főleg a türelmem végességének. Hehe. :)
A San Francisco- Las Vegas járaton minden simán ment és a pilóta a szokatlanul felhőtlen időjárásra tekintettel megkérte az irányítótornyot, hogy felszállás után tehessünk egy városnéző körutat, aminek keretében elrepültünk az összes híres híd felett, meg minden látványosságot így tudtam lefotózni. Bárki is volt ez a pilóta, imádtam az ötletét! Az út amúgy rendkívül rövid volt, de nekem folyton görcsben volt a gyomrom amiatt a hülye beszállókártya miatt, fogalmam sem volt, hogy lesz időm járatokat, terminálokat, épületszárnyakat váltani meg még ezt is elintézni másfél óra alatt. Mikor a gép landolt a reptéren, én már készen álltam rohanni is akár, ha szükséges. Várt is rám a tolószék, vagyis csak azt hittem, hogy rám vár. De nem, és ráadásul teljesen ellentétes irányba is tartott az utas, mint én. Szerencsémre egy másik emberke jött arra, aki szívesen elvitt engem, állítólag vannak magyar barátai, akik szintén a reptéren dolgoznak. Mosolygott, meg próbált velem kommunikálni, több-kevesebb sikerrel. Szegény, tényleg igazán rendes volt, de én alig figyeltem rá.
És folyton csak mentünk, már vagy fél órája. Egyszer csak rákukkant a jegyemre, amin két időpont volt: mikor lehet becsekkolni a gépbe, és mikor száll fel. Azt hiszem összekeverte az időpontokat, de a lényeg ugyanaz volt: teljesen rám hozta a frászt, amikor közölte, hogy 20 percünk van! Még mindig messze voltunk az én kapumtól. Egyébként a Las Vegas reptér a legérdekesebb, az épületen belül is vannak játék automaták, van ahol komplett kaszinó, és az emberek még az utolsó lehetőségben bízva dobálják be a pénzüket. A város felülről pedig lenyűgöző, minden nagy, drága szálloda pont olyan mint a filmeken, aranyszínű meg csillog villog. Így utólag örülök, hogy eljutottam Vegasba, már ha csak ilyen szedett-vedett módon is.
Szóval az emberkém végre megtalálta a terminálomat, és akkor elmondom nektek, hogy még a metrót is kellett használni, hogy eljussunk a célom felé! Mire már a kártya is a kezemben volt és tudtam, hogy bőven van időm, egyszerűen kiborultam. Olyan zokogás jött rám attól a tudattól, hogy ezt magam biztosan nem tudtam volna megcsinálni, és éreztem, hogy mennyire szerencsétlen vagyok. Nagyon rossz volt, mert addig míg a feszültség megvolt, addig járt az agyam, utána meg csak ki kellett adni valahogy.
Aztán végül sikerült megnyugodnom nehezen, segítettek mindenben az alkalmazottak, és én léphettem elsőként a fedélzetre. Ennek örömére meginvitáltak a pilótafülkébe a pilóták, elmutogattak minden gombot meg térképet meg radart, igazán érdekes volt. Ja és ez egy majdnem vadiúj gép volt, mindössze 2 hónapos. Képet is készítettünk, hogy minden teljes legyen én meg végre lenyugodhattam: további 3 és fél óráig nem kellett átszállnom még egyszer.
A Chicago-ig tartó utamon láttam mindenféle hegyet, völgyet, többek közt a Sziklás hegységet, ami gyönyörű és már havas volt több helyen is. Sajnos északra tartva az idő folyamatosan romlott, Chicagoban már szakadó esőben értünk földet. A rosszabbodó időjárás miatt a csatlakozásunk késett is 20 percet, és további 20at a gépben ülve vártunk a felszállási engedélyre. Itt már nem érdekelt, hogy mennyit késik a gép, mert ez volt az utolsó úticélom. Amúgy a gépünk picike volt nagyon: az egyik oldalon egy a másikon két ülés volt, maximum 50 ember fért el rajta szerintem.
Időközben besötétedett, de az eső nem állt el, folyton csak erősödött, és a szél is feltámadt. Most először, ezen a gépen éreztem először azt, hogy félek és, hogy szálljunk le! Dobált bennünket a szél, a felhőktől nem láttunk semmit, félelmetes volt. Az egyedüli fényt a repcsi villogó irányjelzői adták, amik pedig villámokra hasonlítottak, és látni engedték a szakadó esőt, így aztán oda sem mertem nézni többet. Azt hiszem, hogy ez a fél órás út volt talán a legfárasztóbb számomra mind közül.
Michiganbe érve az idő kitisztult és a város éjjeli képe nagyon szép volt. Leszállás közben már az aprócska autók fényeit is láttam az utcákban, mindnek olyan édes kis fénycsóvái voltak, mint a mesékben. Na meg az utcalámpák: egy erősebb pontocska középen, körülötte pedig ködös világosság- ahogy az árnyék elterül a földön. Szeretek repülni.
Ezt az utolsó kis gépes részt leszámítva mostanra megtanultam nem félni magától a repüléstől, megtanultam utazni, ha segítséggel is először; remélhetőleg legközelebb már menni fog egyedül is. Most abban a fázisban vagyok, hogy nem tudok enni se inni, mert annyira tartok attól, hogy lekésem a csatlakozásomat. Na tessék, fejlődök. Kiváncsi vagyok mikor válok majd olyan rutinos utazóvá, hogy újságot tudok olvasni vagy aludni, teljes nyugalommal.
Legközelebb magáról a hálaadásról, a visszautamról és az időközben megfigyeltekről kaptok beszámolót. Most éppen a San Francisco reptéren vagyok, és körülbelül most telik le az ötödik órám-várakozással. Várom a családot, hogy mehessünk haza. Köszönöm az osztálytársaknak, akik megpróbáltak szóval tartani ezalatt, remélem a töridogátok is sikeres lesz!
Puszi nektek ♥
Szia mindenki!!
Megint lemaradtam, de most jó okom van rá. Na, de mindent a megfelelő sorrendben. Nyugodjatok meg, az elkövetkezendő 4 posztra már megvan témám, szóval lesz mit olvasgatnotok!
Mielőtt elkezdeném a mesélést, kérlek benneteket, hogy minden részletet alaposan jegyezzetek meg, mert minden egyes kocka elengedhetetlen része a kirakós játéknak, aminek az eredménye a mostani hihetetlen, de igaz történetem.
Körülbelül másfél hónapja kezdődött minden. Betty egyik reggel közölte velem, hogy hálaadásra (ami minden év novemberének utolsó csütörtökje) Michigan-be látogatunk, és a család nagyobb részével ünneplünk. Most ugorjunk is át egy pár hetet és kerüljünk november 21-ére időben. A közben eltelt időszak nem lényeges a végkifejlet szempontjából.
Tehát a készülődést mindenki elkezdte az előző héten, így én is. Elkezdtem átgondolni, hogy mire-és mire nem lesz szükségem, mit kell még az indulásig elintéznem és így tovább. A szokásos teendőket listáztam és szépen lassan végre is hajtottam őket. Az egyik pont- a lista alján- az útlevelem kulcskérdése volt.
Ugyanis miután megérkeztem még augusztusban, az útlevelemet széfbe helyezték, ami a bankban található. Mondván nincs rá szükségem jó ideig, az engedélyük nélkül pedig úgysem utazhatok, így én is elégedett voltam a helyzettel, tekintve, hogy a lakást nem zárjuk sohasem, de ez már más tészta. Tehát mostanra sürgetővé vált a kérdés, hogy visszakapjam.
November 20-án, pénteki napon, iskola után elmentem az újdonsült, de már régi csirke counselloromhoz, hogy szedje ki nekem a széfből a papírjaimat. Körülbelül 5 percem volt mindezt elmondani neki, mert a család nagy sietségben volt. Viszont Susan végig telefonálta az én 5 percemet, és Betty már ki volt akadva, hogy miért tartok fel mindenkit. Így aztán úgy hagytam el az irodát, mintha mi sem történt volna, mivel a célomat nem értem el; egy árva szót nem tudtam megbeszélni vele. Amint hazaértem próbáltam hívni őt a munkahelyi telefonján, de már senki nem felelt. Tovább próbálkoztam és végül elértem az otthonin, amin végre el tudtam neki magyarázni, hogy miért volt ez a délutáni villanásnyi némaműsor az irodájában.
Természetesen nem hagytam ki a legfontosabb mondandómat a papírjaimról, és legnagyobb meglepetésemre azt válaszolta, hogy az útlevél nem fog kelleni, teljesen nyugodtan utazhatok vele. És még azt is hozzátette, hogy ha bármi gond adódna, ő akár az éjszaka közepén is be tud menni a bankba, de semmi ilyen nem lesz. Valahogy a válasza nem nyugtatott meg, de elfogadtam. Tudod, ő a felnőtt, te meg a gyerek, van jobb választásod? Hát persze, hogy nincs... Ez már csak amolyan szociális kérdés, amibe talán nem mennék bele most.
Szóval én tovább is léptem a kérdésen, ami így utólag eléggé egyértelmű hülyeség volt részemről, de a már fent említett belémrögződés miatt, ennyiben is hagytam a dolgot. Aztán ahogy eltelt a péntek este, majd a szombati nap, valahogy az agyam csak tovább pörgette ezt az egész témát. Mi van akkor, ha mégsem volt Susannak igaza? Mi van akkor, ha ott állok majd a San Francisco reptéren és nem engednek felszállni?
Szombat este negyed 11kor döbbentem rá minderre, mint derült égből villámcsapás, úgy hasítottak belém a sokkoló felfedezések. A fürdőszobából rohantam ki úgy, ahogy voltam, törölközőstől és a döbbenettel az arcomon. Azt hiszem kicsit megrémíthettem a családot, mert pont úgy néztek rám, mint arra, akinek éppen most ment el az esze. Mikor aztán elmagyaráztam nekik mindezt, már értették, hogy miért rontottam rájuk. (Látjátok? Nekik sem volt eszük ágában sem az én megfelelő utaztatásom kérdése, én voltam az egyetlen, aki gondolkodott is rajta!)
Késő este lévén az intézkedést elnapoltuk másnapra, azaz vasárnapra. (Általában az ilyen dolgok hétvégén történnek, hogy még könnyebb lehessen az életed. ) Ja és ami még megkoronázza ezt a mesés helyzetet, mindvégig hétfő hajnali indulásról volt szó már hónapok óta. 30 óránk maradt.
Vasárnap reggel kaotikus állapotokra ébredtem, reggel fél 9-kor már égtek a telefonvonalak a házban, mindenki megpróbált valamit intézni. A vészjelzést mi adtuk le elsőként Susannak, aki hívott egy másik Rotaryst (Harold Hauck-ot, akit anyáék később a könnyebb értés végett elneveztek Hórukk Úrnak), Hórukk Úr pedig telefonált a bankos ismerősének. Szombat este még abban bíztunk mindannyian, hogy kis város-kis bank, nem akadály bemenni akkor is, amikor zárva van: ilyen végszükség esetén biztos tesznek kivételt.
Igen ám, az emberek tennének kivételt, a technika már keményebb dió. Biztos ismeritek azt az érzést, amikor mindent elkövettek azért, hogy valamit megvédjetek mindenféle külső káros hatástól, és a végén saját magatokat zárjátok ki a szűk körből. Nos, ez történt velünk is. A bank széfjein időzár van, akárcsak a világbankokban, ami azt jelenti, hogy reggel 8 óráig az Úristen se fér hozzá a bent lévő tárgyakhoz. Plusz Mendocino 4 órányira van a reptértől, így aztán fizikai képtelenség lett volna a 10:55-ös gépen ülni.
Miután ezt a teljesen letaglózó hírt megkaptuk, el kellett döntenünk, hogy hol akarom tölteni a hetet: itthon egyedül, valami idegen ember házában, vagy repülni az eredeti célomhoz, csak egy másik időpontban. Én tudtam mit akarok, és a család is amellett volt, hogy menjek én is, ha már eredetileg is így volt.
Persze az túl egyszerű lett volna, ha csak úgy simán át tudjuk íratni a repjegyem egy másik indulási időpontra. Az átíratás díja minimum 30ezer forint, és még a hazautam időpontját sem tarthattam meg 1200 dollár =240ezer forint hiányában.
Míg Betty és John a netet böngészték, hogy hol lehetne olcsó, de mégis időben passzoló jegyeket találni, addig én anyával beszéltem msn-en meg telefonon. Szegénykém teljesen ki volt akadva, jobban mint én, és tetézvén a rosszkedvemet, kijelentette hogy szó sem lehet arról, hogy egy légből kapott új terv szerint egyedül utazzam át az Egyesült Államokat. Én hiába könyörögtem, hogy csak hadd menjek, semmi gond nem lesz, Cicu hajthatatlan volt.
Már elképzeltem magamban, hogy milyen fenomenális hetem lesz így egyedül, a teljesen izgalmas másik helyett, ráadásul egy csomó gondatlan, felelőtlen felnőtt miatt!
Nagy nehezen találtunk egy megfelelő járatot, ami olcsó is volt és egy hasonló útvonaltervet tartalmazott, mint az eredeti. (Vagyis nem volt olyan gázos, mint amilyeneket korábban találtunk.) Anyának szóról szóra elmondtam minden részletet és elzavartam, hogy kérdezze meg Apát, de nagyon sürgősen, mert az internetes jegyekért folyó harc másodperceken múlik, főleg ünnep előtt.
Aztán 2 perccel később hál’ isten Apus igent mondott, én pedig már bólintottam is arra, hogy fogadjuk el a jegyet, amilyen gyorsan csak lehet és legyünk túl ezen az egész mizérián. Már majdnem dél volt. Az üzletet lebonyolítottuk, Anyus pedig a lelkemre kötötte, hogy mondjam meg mindenkinek, hogy ha bármi bajom lesz, akkor mindenkit beperel meg hasonlók. Még szerencse, hogy senki nem ért magyarul, mert igen csak lestek volna az én anyukám szavai hallatán. Hehe.
Az eredeti útvonal: San Francisco- Houston (Texas); Houston- Grand Rapids (Michigan) Egy átszállás, előre megtervezett, nyugodt utazás, és persze nem egyedül.
Ehhez képest az enyém: San Francisco- Las Vegas (Nevada); Las Vegas- Chicago (Illinois); Chicago- Grand Rapids (Michigan). Két átszállás, érdekes helyek, rohanás, stressz és öröm és büszkeség, ha megérkezek, teljesen egyedül, minden gond nélkül. Nagy kihívás, amit pár órával később már igazán bántam, hogy elfogadtam. Ültem és bőgtem a szobámban, hogy te jó ég, mit fogok én csinálni egyedül, olyan hatalmas helyeken, ahol életemben nem jártam, hogy fogok mindent megoldani egyedül? Aztán végül Apus kijelentette, hogy „nem lesz ott semmi gond, ügyes kis cunci vagy Te!” Ez jutott eszembe, mikor felszálltam az első gépre, és egy nagy levegővétel kíséretében, végiggondoltam a napot, ami rám várt.
Ennyi mostanra, folytatás a következő bejegyzésben, remélem várjátok a további történéseket. :)
Szia, kedves olvasó!
Örülök, hogy megint idetévedtél. Most ez a mai bejegyzés ilyen személyes hangvételű lesz, ne lepődj meg. :)
Szóval, ahogy valószínűleg tudod, elkezdtem az úszást 3 héttel ezelőtt. Időközben beléptem a helyi úszó egyesületbe, amit nagyon élvezek. Az edzések nagyon kemények, én csak heti 2x2 órára járok, de nekem bőven elég. A klubban kábé 13 év az átlagéletkor, így aztán nem sok emberrel tartom onnan a kapcsolatot, de azok páran, akik nagyjából az én korosztályom azokkal jóban vagyok.
3 edző tréningezi a gyerekeket, csoportokra vagyunk bontva, és minden csoportnak saját edzésterve van az adott napra. A medence 25 yard hosszú (22,86 méter egészen pontosan), tehát a mennyiségek eléggé cifrák, de most már kezdem megszokni őket. Míg mi edzünk, a szülők összeülnek és megbeszélik, hogy mit lehetne javítani a klubon, milyen versenyekre nevezzünk be és kinek mit kell vállalnia különböző eseményeken. Kedves, nemigaz? Mindenki komolyan veszi a rá kiszabott tennivalót, és semmilyen térítést nem vár. Az úszóknak kötelező biztosítást fizetni, egyúttal pedig megkapják az Egyesült Államokban való versenyzés jogát. Nekem is van most már!
Egyébként az elhatározás, hogy úszok, onnan indult, hogy az első hónap elteltével cserediák barátaim elkezdték mondogatni a súlyproblémáikat, persze a mit tegyek most? kérdést ismételgetve. A rossz példákkal pedig otthon már találkoztam, úgyhogy meg akartam előzni ezt az egész elhízás témát. Nem akarok én is 2 helyet foglalni a repülőn, mint anno az útitársaim! A 3 hónap itt lét után is ugyanolyan súlyú vagyok, úgyhogy aggódnom nagyon nem kell, habár továbbra is betegesen félek attól, hogy 70 kilósan megyek haza.
Időközben míg nem írtam, vége lett az első negyedévnek az iskolában, ami az első szemeszter felét jelenti. Igen, tudom, ez eléggé bonyolult, de miután megérted, már nem nehéz követni. Szóval ilyenkor mindenki megkapja a bizonyítványát, amit postán küldenek, tehát valószínűleg nem tudod elkerülni a szülői rálátást. :) Az első és a harmadik negyedév nem számít ugyan, de én marhára boldog vagyok, hogy csak A és B jegyeim születtek, amik itt a legjobbnak számítanak. A skála F-ig megy, ami „fail”-t vagyis bukást jelent, mondjuk itt a „fucking ass” kifejezést használják a fiatalok. Remélem, ha 18 éven aluli vagy, akkor becsuktad a szemed olvasás közben. (Én is így tettem, míg leírtam.) Hihi. Szóval elég ritka, hogy valaki ezt kapjon, úgymond nehéz elérni. Én összességében büszke voltam a teljesítményemre, főleg úgy, hogy másfél hónapig azt sem értettem, hogy milyen órán miről beszélünk…
November 13, péntek. Eddigi legcsodálatosabb napom. Komolyan. Végre megérkezett a várva várt, családi csomag. Dóri pakkot kapott!! Tele minden jóval, földimogyoróval (na jó, azt majd a mikulás hozza, de hát érted..) 10 napig utazott az én kis magyar cipősdobozom szerte a nagy Amerikában, én pedig már tűkön ülve vártam, hogy mikor teszi le a postás a küszöbre, de ez a pillanat csak nem akart eljönni. Egészen eddig a napig. Amint hazaértünk az iskolából, ellenőriztem a bejáratot, és csalódottan konstatáltam, hogy csomag ma sem jött. Szomorúságosan és félve attól, hogy talán sose fog megérkezni, indultam be a házba, mikor Betty felkiáltott az aznapi postával a kezében. Itt egy értesítés, hogy a csomag a Mendocino postán várja a címzettet! Ezzel a lendülettel indultunk is vissza a városba, nem bírtam volna ki még egy órát sem anélkül, hogy látnám, kezembe fognám.
A postán persze sorba kellett állnom, aláírni 4 féle papírt, megvárni, míg megkeresik a - valószínűleg egyetlen - Magyarországról származó pici dobozt. És én olyan türelmetlen voltam!
És akkor a néni bájos mosollyal letette elém a pultra. Én meg meg se köszöntem, csak sarkon fordultam és elrohantam a jogos tulajdonommal. (Itt azért gyorsan hozzáteszem, hogy eléggé csalódott is voltam az örömöm mellett. A világ talán legkisebb cipős dobozát tartottam a kezemben.)
Kocsiba pattantam, és egész hazáig ölemben a csomaggal a kezeimen ültem, hogy nehogy véletlen letépjem a papírt róla izgalmamban. Istenem, micsoda fárasztó pillanatok voltak ám ezek! Megállni, hogy belenézzek, örüljek és kipróbáljak mindent belőle! Aztán nagy nehezen hazaértünk, én berohantam a házba, előkaptam a fényképezőgépemet, kattintottam kettőt, és utána már nem láttam értelmét az önmegtartóztatásnak. Letéptem. Persze óvatosan, hogy megmaradjon anyukám keze írása a csomagoláson, meg az a 10 darab bélyeg és a többi pecsét, emlékbe. Egy egész örökkévalóságnak tűnt nekem, mire ki tudtam bontani a ragasztószalag fogságából a fedelet.
És akkor kinyílt. 3 dolgot pillantottam meg benne először, a legapróbbra összehajtogatva. Egy nadrágot, egy mellényt és egy halom kokárdát. Ezeket mind kértem. Majd kipakoltam szép gondossággal, elraktározva minden kellemes másodpercet, amit a felfedezés öröme okozott. A következő sor a régi fényképezőgép volt, majd egy csomag finom tea, a szemüvegem, amit a pakolásnál otthon felejtettem még augusztusban, és egy pár fekete nejlonzokni. Ezek is a rendelésemre érkeztek, jó volt végre a kezemben tartani őket. (Főleg a fényképezőgépet, de erről később.)
Az ezt követő réteg volt a meglepetés része. Úgy tűnt nekem akkor, hogy ez valami varázslatos feneketlen doboz, amiből sosem fogy ki a tartalom. 4 tábla legújabb, téli MILKA csoki, amit megjegyzem, itt nem lehet kapni (micsoda hely ez, nem igaz?!), Sport szelet, Kinder tejszelet (nyammii!), két kitűző a Rotary kabátomra és egy vaskos csomag tele dvd-vel. Kedvenc filmjeim, amiket sosem láttam még, de mindig meg akartam nézni, és egy cd, amire Apus válogatta a zenéket. Igaz, hogy mindet le tudnám tölteni akárhonnan és másnak ez a lemez csak egy lemez, de számomra felbecsülhetetlen értékű. El sem tudom képzelni, hogyan lehetett ennyi mindent ilyen kis helyre bepakolni, de tökéletesen belefért minden. Sírtam, nevettem, visítottam, megint sírtam, közben pedig magyarul beszéltem - magamban. Este, mikor a suli-pszichológus barátnőmmel színházba mentünk és kérdezett a napomról, akkor is csak bőgtem; nem voltam képes róla beszélni, minduntalan meg akartak fullasztani a könnyeim.
Sosem gondoltam ezelőtt, hogy ilyen jó érzés csomagot kapni, még akkor is, ha tudod, hogy érkezik. Nem bántam volna, ha nem raknak bele nekem semmi egyebet, csak azokat, amiket kértem, valószínűleg ugyanilyen őrületesen boldog lettem volna. Most már azt hiszem értem, mit érzett Nyilas Misi, mikor pakkot kapott. :)
Utolsóként pedig ígéretemet beváltván, a fényképezőgépről. 1980 körül gyárthatták az utolsó darabot, tehát nem mai csirke. Orosz, úgyhogy egyáltalán nem hasonlít semmilyen más gyártmányra, hiába azok majdnem egyformák. Ő az enyém; teljesen egyedi. Elneveztem Raszkolnyikovnak, maradjunk hűek a származásához. Szóval mikor először bevittem fotózás órára, a tanárnő el volt ájulva tőle, mert hogy ennyire más. Aztán mikor oda került a sor, hogy hogyan kellene a már benne levő filmet visszatekerni, akkor megállt a tudományunk. Ugyanis mikor a dobozban megtaláltam, én kinyitottam nagy nehezen, de arra nem számítottam, hogy film is van benne. Tehát gyorsan visszacsuktam, hogy ne rontsam el az egész filmet. Így aztán hogy ne tegyem tönkre az összes képet rajta, segítség kellett az újbóli, immáron biztonságos felnyitáshoz.
De mivel már a külsejében sem hasonlít semmire, persze működésben is egész jópofa eltérések vannak. 15 perc próbálgatás után feladtuk, egyszerűen már nem volt gomb és tekerő, amit ne tapogattunk volna körbe. És akkor itt tenném hozzá, hogy körülbelül 3 gomb és 4 tekernivaló van az egészen, ami valljuk be, nem olyan sok. Kénytelen voltam használati útmutatót keresni az interneten, mert egyéb ötletünk már tényleg nem volt. Nagy nehezen találtam egy-nem viccelek- 7 oldalas használati útmutatót, ami oroszról angolra lett lefordítva. Gondolhatod mennyire sikerült, úgyhogy szükségünk volt egész jó logikára, az eddigi tudásunkra és tapasztalatunkra. (Ekkora már 10 másik osztálytársam állta körbe a tanárnőt és engem.) Betekertük a filmet, de mivel nem voltunk benne biztosak, hogy sikerült-e, ennyi meddő próbálkozás után, bevonultam a töksötét szobába (merthogy ilyen is van) hogy kinyissam.
5 percnyi hiábavaló nyomkodás és kínlódás után feladtam, nem jutottam dűlőre. Kimentem, elolvastuk a használati útmutató ezen szakaszát, az új információval pedig visszavonultam, hogy már pedig most kiszedem ezt a macerás filmet, ha törik, ha szakad. Egy icipici kis hülye pöcök mozgatásával nyílt ki végül, de úgy, hogy a fele fényképező a kezemben maradt. Semmit nem törtem el, hanem az én Raszkolnyikovom olyan régi, hogy ezek a darabok még nincsenek beleépítve. Na tessék. A tanárnőnek igaza volt: old school camera. Bizony. :)
De nekem nem vette el a kedvem semmi se, főleg azzal a tudattal, hogy csodás képeket csinálnak a problémás gépek. És anya szerint is tökéletes, szóval bízom benne.
Egyébként elkezdtem az előző héten készített képeim előhívását a negatívról. Vettem speckó papírt meg minden, lassan olyan leszek, mint egy profi. Legközelebb elmesélem azt is, hogyan hívunk elő egy negatívot!
Remélem tetszett ez a bejegyzés Kedves olvasóm, beleértve ezt a kis személyességet. :) Ígérem hamarosan jelentkezem, ne felejtsd el csekkolni az oldalt néhanapján, nehogy lemaradj!
Hiányzol.
Sziasztok! Most a San Francisco-i utam folytatása következik, amit elég régen megígértem nektek. Súlyos lemaradásban vagyok, tudom. Próbálok írni sűrűbben, de elég sok minden történik körülöttem-velem, és folyton a blogot hagyom utoljára. Rossz szokás, de innen látszik, hogy még mindig nem vagyok elég jó író. Nem baj, keep tryin’ :)
Tehát ott tartottam még nagyon régen, hogy lógtunk a nyitott villamoson. Gondolom sokan tudjátok, hogy San Francisco híres a dimbes-dombos utcáiról. Nos, ez tényleg olyan döbbenetes, mint amilyennek látszik. A villamos első megállója a domb alján volt, ahol leszálltunk pedig 3 dombbal arrébb, így aztán iszonyatosan érdekes látvány visszatekinteni. Ez a 15 perces út pont elég volt arra, hogy mindenki teljesen szétfagyjon, úgyhogy mindenki boldog volt, amikor egy Starbucksot találtunk, a közvetlen közelben.
Én gyorsan elszaladtam egy wc-t keresni, mert nekem pisilnem kellett a hidegtől, nem kávézni. Mire megtaláltam, a csoport elindult, és én ott maradtam egyedül! Nem volt jó érzés… Nagy szaladva utolértem a csapatot, akik már időközben a buszra szálltak fel, ami vitt is bennünket tovább a Halászok Kikötőjébe, ahol totális zsibvásár fogadott. Mindenféle ajándéktárgyas kis üzlet és bódé, utcai artisták és zenészek, éttermek és gyorsbüfék, na és persze a bámészkodók sokasága. Alig vártuk a lányokkal, hogy bevásároljunk I ♥ San Francisco pólóból, és nem is kellett olyan sokáig keresgélni, szinte mindenhol árultak belőle különböző őrült változatokban.
Miután mindenki bevásárolt, rendesen megéheztünk. Kikötő lévén úgy gondoltuk, hogy milyen jó ötlet lenne fincsi tenger gyümölcseit enni. (Itt amúgy szinte minden étteremben csak ilyesmiket lehet enni; persze a színvonal elég eltérő.) Szóval betértünk egy normálisan kinéző bódéba, rákot meg tintahalat enni. Nem mondom, hogy olyan finom volt, mint amiket már korábban ettem, de az új íz magával ragadott. Itthon ugyanis nem eszünk túlzottan változatosan, így aztán kapva kapok az alkalmon, hogy valami régi-újdonságot kipróbáljak. Szóval nagyon ízlett, tele is raktuk vele magunkat, a maradékot pedig széthajigáltuk a sirályok között, közben pedig néztük a légibemutatót, ahol mindenféle fura repülő felvonult. Többek között egy zeppelin is, amit azelőtt én még sosem láttam, úgyhogy új élményekkel teli volt az ebédem. :)
Ahogy elindultunk tovább, egyszerre csak egy kisebb csoport tengerészgyalogos jött velünk szemben a tömegben. Pont, mint a filmeken: teljes fehérben, kis sötétkék nyakkendővel a nyakukban, aranymandzsettákkal az ujjukon. Olyan szuperül néztek ki a kis csapott sapkával a fejükön, a makulátlan fehérben, a szikrázó napsütésben, hogy el sem hiszitek! Ez a része a katonaságnak olyan szinten elegáns, hogy egyből beleszerettem. Talán csak azért, mert olyan elérhetetlen távolságban van ez a mi kis országunktól, hogy olyan érzésem volt, mintha egy filmben lettem volna. :)
Hard Rock Cafe!!!!! Hatalmas étteremlánc, ami az egész világon megtalálható nagyobb városokban. Többek között Budapesten is van állítólag, de San Franciscoban már lassan történelme van a helynek, így aztán meg sem lepődtünk, hogy a sor az utcán várakozott, hogy egyáltalán bejusson az ajándéküzlet részébe. Mi sikeresen előretörtünk, és ami itt a szemünk elé tárult, az valami elképesztő volt! Tele a falak híres zenészek dedikált gitárjaival, képek a helyben fellépett hírességekről és így tovább. Na meg persze a csillagászati áron árult csecsebecsék-apróságok. Állítólag az étterem részébe 3 hónapos asztalfoglalás van, megkérdeztem. És hogy mégis miért tolonganak az emberek a bejutásért? Mert ha a vendég késik, az asztalt kiadják, a boldog nyertest pedig találomra választják. Szóval megy a tolongás, hogy mindenkit lássanak. :) Az emberek viccesek.
Utunk folytatásaként elmentünk plázázni. Ha már az ember a világ egyik leghíresebbvárosában jár, csak menjen már el luxus bevásárló túrára! Persze úgy nem az igazi, ha nincs pár milliód (dollárban!), amit elkölthetnél egy délután alatt, de nekem így is nagy élmény volt. Gucci, Chanel, Louis Vuitton, Juicy Couture és még sorolhatnám… egyszerűen előkelő és csodálatos volt, és amilyen szép emberek vásároltak ott! Mintha divatlapokból léptek volna elő, vagy legalább egyenesen a kifutóról jöttek volna. Álmodj királylány… :)
Ezután siettünk vissza a meleg buszhoz, ár kezdett hűvösödni, a talpamat már nem is éreztem és még tartogatni kellett az erőmet a híd sétára! Amint odaértünk a híd déli végéhez, megjelent a köd (nem hiszitek el, de a semmiből) és olyan hűvös lett, hogy mindenki felvette minden kabátját, még azt is amit aznap vásárolt. Már nem voltam benne olyan biztos, hogy nekem át kéne sétálni a másik oldalra ilyen körülmények között. Végül nem bántam meg. Döbbenetes ez az óriási híd, ilyen közelről!! És tényleg piros, és a huzalok olyan vastagok, mint én és összességében nagyon magasan van. Szegény Apus, biztos, hogy nem mert volna a közelébe se menni, nemhogy sétálni rajta. Állítólag pár éve pályázatot írtak ki arra, hogy hogyan lehetne megakadályozni a számtalan öngyilkosságot, anélkül, hogy a híd külsejét drasztikusan megváltoztatnák. (Még nem született döntés.) Láttam a híres börtön-szigetet: Alcatrazt, egész közelről. Voltam a nagy oszlopok alatt, ami valljuk be, felejthetetlen élmény volt. :)
Hazafelé a buszon mindenki végkimerülésben szenvedett, alig vártuk, hogy ehessünk és aludhassunk. Másnap reggel mindenki végtelen csendben volt, ahhoz sem volt erőnk, hogy beszéljünk. De megérte. :)
Megint csak szükségem volt kávéra, így aztán út közben betértünk egy Starbucks-ba. Valószinűleg Isten vagy a Sors keze volt benne (kinek mi tetszik), de őrületes sor állt, mi egyből ki is fordultunk, mondván nem várunk ennyit. A counsellorom pedig javasolt egy kis üzletet, ahol nagyon jó kávé meg még némi reggeli is kapható, csak kicsit drága. Bementünk. Körbenéztem rendes cserediák lévén, és akkor megpillantottam: RÁNTOTTA!! Nem tudtam megállni, hogy ne kóstoljam meg, és nem bántam, hogy egy kis adag majdnem 2 ezer forintba került. Tudom, most tiszta lököttnek néztek, de amikor 2 hónap után először pillantasz meg tojást, az azért felemelő élmény. :P
Ennyi mostanra, tudom, hogy ez nyúlfarknyi az előzőekhez képest, de azért remélem, hogy tetszett :) Nemsoká ismét jelentkezem!
Puszii
Sziasztok ismét!
Most ez nem poszt lesz, csak egy rövid megemlékezés Hannah Hinrichsen-ről, egy cserediák lányról, aki október 28-án vesztette életét, itt az Egyesült Államokban, Dél-Karolina államban. Semmi előjele nem volt a váratlan hálálának, egy kisebb fejfájáson kívül. Ledőlt pihenni és soha nem ébredt fel többet. Az osztálytársaitól előző nap így búcsúzott: "Holnap találkozunk."
Kedves olvasóim, szeretném, ha egy percre megállnátok és csendesen adóznátok a 16 éves német lány emlékének. Én nem ismertem őt, csak egy baráton keresztül hallottam az esetet, ami minden cserediákot nagyon megrendített. Ismeretlenként küldünk majd részvét nyilvánító levelet a családnak, Németországba.
Köszönöm a gyászoló család és a barátok nevében is.
Sziasztok!
Egyik nagyon kedves olvasóm kifejezett kérésére, most Halloween blogot írok. Készüljetek fel, félelmetes lesz! Nyugi, viccelek, csak még mindig érzem a töklámpás filinget.
A készülödés már egy hónapja tart az év egyik legnagyobb és legjelentösebb eseményére. És ez most kicsit sem túlzás: az emberek automatikusan összekapcsolják az októbert a halloween-nel. A radikális díszítések két hete tartanak, minden üzletben és ház elött faragott töklámpások vannak, gigantikus és vastag müpókhálók kifeszítve a legelképzelhetetlenebb helyeken, bennük apró, de teljesen élethü (hál istennek csak müanyag) pókokkal. Az sem ritka, hogy akasztott emberek lógnak az ajtófélfákon, autók csomagtartójából meg véres lábak bukkannak elö. Az udvarok és kertek pedig túlvilági hangulatba kerülnek, sírhelyekkel, halhatatlan macskákkal és derengö fényekkel. (A ködöt itt még produkálni sem kell, jön magától.)
Bármilyen dekorációs ötleted van, bármit megkaphatsz, még a fantázia sem szab határt. Ez Amerika. :)
Az én kosztümöm már hetekkel korábban beszerzésre került (lásd: Boonville-röl szóló poszt), így én teljes nyugalommal vártam a rémisztgetések éjjelét. Pár nappal korábban viszont eszembe jutott, hogy a sminkemröl még szó sem esett! Anélkül ugye nem teljes az öltözet, meg hát izgalmas dolog ezt is kitalálni, majd pedig megvalósítani. Így nekiálltam az internetnek és pár órán belül meg is találtam álmaim gonosztündér-sminkjét. Elsö pillantásra nagyon bonyolultnak tünt, de némi gondolkodás után belevágtam a megvalósításba.
Fél óra munka után már kezdett látszódni valami hasonlóság a profi sminkes arca meg az én arcom között, tehát tovább próbálkoztam. Annak ellenére, hogy neki kábé 120 féle szín és árnyalat állt rendelkezésére, nekem meg csak 10, egész jót hoztam ki belöle. Teljesen beleszerettem a saját magam kreálta variációba, így aztán tovább nem is aggódtam azon, hogy nem is ilyennek indult. Nem akarom magam nagyon fényezni, de gyönyörü lett! (Persze a képességeimhez képest. Mellékelek majd képet, és ti is eldönthetitek!)
Mikor munkám gyümölcsét megmutattam a famíliának, el voltak ámulva, hogy mennyit javított az egész öltözékemen ez az extravagáns smink. Némi változtatást is eszközöltünk, így aztán mondhatni csapatmunka alakult ki, mindenkit megszállt Halloween vicces szelleme.
Egyszer csak azt vettem észre, hogy Betty Johnnal együtt (!) sminkel engem, Betty elöszedte az összes kék-fekete-szürke-lila szemhéjpúderjét, profi ecsetekkel meg minden, végig nevettük az egészet. Az eredmény pedig még átütöbb lett! (Le se akartam mosni.)
Betty a végén még kitalálta, hogy gonosz tündérek mit sem érnek varázspálca nélkül, így aztán kaptam egy csillagos, lila szalagos hosszú varázspálcát. Egyszerüen imádtam.
Vacsora közben pedig elhatároztuk, hogy habár október 31 pontosan szombatra esik, mi azért elötte pénteken beöltözünk az iskolában. Állítólag rengetegen csinálják ezt évröl évre, így aztán csak kicsit éreztem magam hülyén mikor másnap reggel megjelentem totális sminkben, zöldeskék tütüben a suliban. Mostanra már biztos az is ismer, aki eddig még sosem látott. Nem baj, ez a nap volt az egyik legviccesebb iskolában eltöltött napom. :)
Aztán másnap végre felvirradt a várva-várt nap. Mindenki elvégezte az utolsó simításokat az estére való ruháján, Chrisnek még vettünk sárga hajfestéket, én pedig még kaptam szép nagy pillangószárnyakat a tökéletesség kedvéért. Betty elökereste nekem a teljes alakos macskanö ruháját, azt viseltem a leheletnyi szoknyám alatt, egy fekete harisnyával karöltve, mert már a gondolattól is rosszul voltam, hogy egész este kint leszünk a hidegen.
Délután még segítettem Bettynek felöltözni, ö egy hosszú reneszánsz ruhát választott, aminek férfi párja is volt. Hosszú tollas maszkot kerestünk hozzájuk, így aztán az ö ruhájuk megállta volna a helyét akár Velencében is. Mire elkészültem az öltözékemmel, meg a teljes sminkemmel, teljes izgalomba kerültem én is. Elsö Halloween élményemre készültem, el tudjátok ezt képzelni? Öszintén én el sem hittem.
5 óra körülre értünk az utcabál színhelyére, ami már majdnem tele volt maskarás és félelmetes emberekkel. Volt itt vámpírtól kezdve, véres kezü királyon át egészen a misztikus fáraókig minden. Kicsik és nagyok, a pár hónapos kisbabák és a 80 éves öregek is beöltöztek. Egyszerüen mindenki! A gyerekek már alig várták a sötétedést, hogy elkezdödhessen a "trick or treating”. Ez a szokás szorosan kapcsolódik az ünnephez, máskor nem játsszák, csak egyetlen este az évben. Amint leszáll az éj, az álruhás gyerekek elindulnak a városban, és házról házra járva édességet gyüjtenek. Minden házlakónak készülnie kell egy egész tál különbözö, csak az ünnep idején kapható finomsággal. Ha valahova bekopognak a gyerköcök, és arra a kérdésükre, hogy Trick or treat?, nem kapnak semmit, megtámadják a házat. Persze semmi komoly lerohanásra ne gondoljatok, esetleg egy két tálca tojásra… Éppen ezért senki nem meri megkockáztatni azt, hogy ajtót nyit üres kézzel. Tudom, most meglepödtetek, hogy milyen elmebeteg szokás ez, ha nem kapok cukrot teledobálom a házadat tojással, de itt ez teljesen elfogadott. Úgymond ez a büntetésed a feledékenységedért.
Annak ellenére, hogy én már kinöttem ezt a játékot, nagyon szívesen vállaltam be, hogy én is útra kelek és telegyüjtöm a kis zsákomat mindenféle jóval. Christina-nak (a német lány) is ez volt élete elsö ilyen jellegü élménye, így aztán közösen vágtunk neki a sötét ismeretlennek, pár itteni barátunkkal. Út közben hangosan visítoztunk, énekeltünk és a sötét utcákon ijesztgettük egymást. Mendocino pont tökéletes hely erre, mert közvilágítás az egész városban nincs, eltekintve 3 pár lámpától meg az üzletek fényeitöl. Így aztán magából következett az ötlet, hogy az autójukhoz sötétben igyekvö embereket halálra rémisszük, hol út közben, hol pedig már épp a kocsiban ülve.
Képzeld csak el…
...Köd úszik át az úttesten, olyan érzésed van, mintha több szempár is figyelne a kihalt, koromfekete utcán.
Többször hátrafordulsz, de persze senki nincs mögötted.
Aztán meggyözöd magad arról, hogy ez csak az ünnep bolondos érzése.
Persze az utolsó pár lépést már majdnem futva teszed meg a biztonságot nyújtó autódhoz. Vagyis te csak azt hiszed, hogy megvédhet az itt ragadt lelkektöl…
És mielött még a lámpáid kigyúlnának, egy hófehér kéz tünik fel a szélvédön, ezzel egy idöben apró karmolások körbe a jármüvön.
Hirtelen rájössz, hogy legrosszabb rémálmaid váltak valóra, a rémült sikolyhoz levegöt sem tudsz venni…
Mire örült kacagás harsan fel, majd futó lábak hangjai hallatszódnak, a karmolások elhalnak, a hallott kéz eltünik, Te pedig rájössz, hogy csak gyerekek járatták veled a bolondját.
De méghozzá milyen jól, még mindig remeg a lábad…
Nos, az apró lábak, dermedt kezek és hátborzongató hangok tulajdonosai mi voltunk. Idöközben pedig rengeteg finomságot gyüjtöttünk. Néha-néha visszatértünk az utcabálra, táncoltunk illetve tapsoltunk az akrobatáknak, és a tüzzel játszó artistáknak.
Minden körülmény adott volt ahhoz, hogy egy hihetetlen estét töltsünk együtt barátokkal és ismeretlenekkel egyaránt. Itt szokásos házibulira menni, ahova csak jelmezben lehet belépni, ahol véres koktélokat isznak, és szem alakú muffint esznek, közben halottas társasjátékot játszanak.
Én személy szerint nem hiszem, hogy ez az egész felhajtás „megint csak egy hülye amcsi szokás, amit fel kéne vennünk”, hanem épp ellenkezöleg, nem kötelezö, de ez az alkalom tökéletes arra, hogy közelebb hozza az embereket, és nevetéssel töltse meg a szíveket.
Jövöre hiányolni fogom a folytatást, ebben biztos vagyok!
Mostanra ti is nyertetek egy kis betekintést, persze a személyes élményt semmi nem tudja pótolni, ezért hát csak ajánlani tudom, hogy ha tehetitek egyszer legalább vegyetek részt egy ilyenen (vagy hasonlón)!
…Épp ezért jéghideg csókkal kívánok további rémálmokat!
Október 24 szombat reggelén boldogan ébredtem. Előre tudtam, hogy aznap végre megint megyek műkörmöshöz és ez felvillanyozott. Betty előre közölte, hogy nem tud elvinni délután 2-re, mert más dolga van.
Nem baj, gondoltam én, majd Erikáékkal elmegyek, ők úgyis minden szombaton Fort Braggben vannak. Arra viszont nem számítottam, hogy ilyen hamar indulnak be. 11.30-ra a lányoknak ugyanis szülinapi meghívásuk volt, így aztán kénytelen voltam korán összeszedelőzködni és felkészülni két halálosan unalmas órára.
Miközben öltözködtem éppen csak kipillantottam az ablakon, teljesen öntudattalanul. És akkor megmozdult. Valami a látószögem legközepén megmozdult. Ezt követően teljesen éberen figyeltem az ablakot, de semmi. Minden csendes. Aztán ahogy megint elmerültem a gondolataimban, az utca megint mozdult. Hát mondom ez már nem létezik, csak nem bolondultam meg teljesen! Ahogy megint kémlelődtem kifelé, hogy vajon mi kelti fel minduntalan az érdeklődésemet a mozdulatlan utcán, egyszerre észrevettem egy vakondtúrást. Aztán még egyet. Aztán még vagy négyet. Tegnap még előjelük sem volt, ezért ezen meglepődtem, de most már rájöttem mi volt az eltérés.
Szépen elkészültem, és még volt szabad 10 percem, így hát kimentem, ne kelljen rám várniuk. Amint kiértem megint megmozdult. És akkor én meg rájöttem. Egy vakond mozgott a kis túrásain: a drágám kitartóan ásott, dolgozott egész éjjel, és most kinézelődött a kis hegye közepéből a nagyvilágra. Megpróbáltam gyorsan előkapni a fényképezőgépemet, hátha még elkapnám, olyan tündéri volt. De hiába álltam felette a maradék 10 percemben, nem jött elő többször. Életemben most itt láttam először vakondot. Hát nem vicces?
Amint beértünk Fort Braggbe én elmentem bevásárolni egy kis kaját meg nézelődtem a boltokban. Időközben eszembe jutott, hogy kellene készpénz, mert nem volt nálam csak 5 dollár, és akkor miből fizetem ki a körmöst? Be is szaladtam az egyik üzletbe, vettem kínait, na mondom fizetésnél majd úgyis kérdezi, hogy akarok e pénzt felvenni. Hát a pasi nem kérdezte, én meg gondoltam nem probléma, van itt egy bankautomata, majd azzal megoldom. Murphy törvénye szerint az automata éppen rossz volt, tehát jobb lehetőség híján visszamentem a fickóhoz, hogy adjon nekem kest a kártyámért, de azonnal! Mint kiderült, nem tud, mert mittudomén milyen fajta kártyám van, és nem lehet mindenféléről felvenni. Megmondom nektek őszintén, baromira nem tudtam követni, pedig minden egyes szavát értettem. A lényeg végülis az volt, hogy nó mani, annak ellenére, hogy három bankkártya is volt a kezemben. Itt már kezdtem kicsit kétségbe esni.
Kénytelen voltam hát szólni Erikának, hogy valamit csináljunk. Mivel közel és távol semmilyen lehetőség nem volt, ezért ő vett fel pénzt nekem. Eléggé utáltam a helyzetet, de jobb ötlet nem lévén, elfogadtam a kölcsönt. Aztán megeszegettem a kínaimat, megint ugyanolyan isteni volt, mint korábban, majd elmentünk megnézni a buszjáratokat hazafelé, mert hogy Betty nem volt biztos abban, hogy értem tud majd jönni. Annyira szerencsés vagyok ezzel az új körmössel, hogy minden egy helyen van: bevásárlóközpont, buszmegálló (ami itt elég ritka, kábé 3-4 van városonként). Szóval megnéztük a menetrendet, és 2 óra múlva pont ment is egy a házunk felé.
Így aztán szóltam a körmösnek, hogy siessünk, mert kiakadok, ha egy órát kell várnom a következő buszra 2 perc késéssel. A körmeim egyébként sima porcelán franciák, egyszerűen gyönyörűek. 117 perc alatt fejeztünk be mindent, és a végén kiderült, hogy kártyával is tudok fizetni. Azt hittem megesz az ideg, mikor megláttam a leolvasót. Na nembaj, legközelebb már tudni fogom, és ezzel el is intéztem a bosszankodásomat, rohantam a megállóba. Késtem 1 percet, busz sehol. Már éppen nekiálltam volna bőgni, mikor megláttam két fickót a váróban. Még mielőtt viszont megnyugodhattam volna, észrevettem rajtuk, hogy valószínűleg hajléktalanok. Elég baljós tekintetük volt, én meg nem örültem, hogy a buszmegálló az épületek háta mögött, a semmi közepén van. És akkor jött a busz: én meg olyan megmentve éreztem magam, hogy az kifejezhetetlen. Aztán az örömöm megint elhalványult se perc alatt, mert a busz az ellenkező irányba járt.
Kezdtem távolodni a megállótól, hogy legalább legyen egy kis egérutam, ha szaladni kell ezek elől a fickók elől. És akkor az egyikük megszólalt, nekem meg szó szerint megfagyott az ereimben a vér. Megfordultam, és akkor folytatta. „Nem szívsz el velünk egy joint-ot?” Megpróbáltam olyan gyorsan kimondani a „Nem, köszi”-t, amilyen gyorsan csak lehet. Furcsa volt, már szinte vártam, hogy feltegye ezt a kérdést, de a valóság akkor is borzasztó volt! Ott, akkor a pillanatban éreztem magam teljesen egyedül: kicsin, idegenen, a jóisten háta mögött kettővel, ezzel a két hülyével. Nem voltak ők amúgy annyira veszélyesek, inkább az én képzeletem nagyított fel mindent, emberrablással meg ilyenekkel fűszerezve.
Mire megnyugodtak az idegeim annyira, hogy tudtam gondolkodni, hogy mit is kell csinálnom, ha a helyzet mégis veszélyessé válna, megérkezett a busz. Végre már, gondoltam magamban. Majd odaülök a buszsofőr mögé közvetlen, a buszokon itt kamerák vannak, na meg hát egy tisztességes férfi csak meg tud védeni, ha kell. Hát persze, hogy a sofőr nő volt.
Felszálltam, azt mondja „1 dollár”. Odanyújtok egy ötöst, erre közli velem angyali mosollyal, (pont azzal amivel különös fogyatékossággal élő óvodásoknak szokták elmagyarázni a teljesen egyértelmű dolgokat), hogy nincs váltópénz, csak 1 dollárt fogadnak el, és mutatott egy műanyagperselyt. Egyetlen normális dolog ami aznap történt velem, hogy történetesen volt egydolláros a pénztárcámban.
Az út hazafelé 10 percbe telt, talán életem leghosszabb tíz percét éltem túl. A mögöttem ülő utasnak valami durva agyi rendellenessége lehetett, előre hátra dülöngélt az ülésén, tudjátok, mint Debrecenben a Nagy Templom lépcsőjén az a pasi. Na meg felszállt a két füves, meg én. Meg a női buszsofőr. Tovább nem is ecsetelem, mert utólag ez így már számomra is vicces, de akkor legszívesebben inkább gyalogoltam volna.
Hazaértem, Betty sehol. Ez furcsa volt nekem, mivel már haza kellett volna érnie. Mint kiderült a hippibuszunk feladta hosszú földi pályafutását, szegényke meghalt. Az út közepén. Ez után a kimerítő nap után csak félrevonultam és nevetgéltem egy sort, meg elgondolkodtam, hogy mi lett volna akkor, ha én is bent ülök... Brrr. Disznó vagyok tudom! ;)
Gyorsan összekaptam magam, mert estére egy vacsira voltam hivatalos, ami végül istenien sikerült. Egy idős házaspárnál vendégeskedtünk, csomót beszélgettünk. A lányuk misszionárius, ez az életforma pedig rengeteg érdekes és meghökkentő történettel jár. Meghallgattam a patkánycsalád esetét a párnahuzatban és a többit. :) De ami az est fénypontja volt, hogy láthattam Stogie-t megint! Ő az a bassethund, akire az elmúlt hétvégén kellett vigyáznom. Ennivaló dög, teljesen megbabonázott.
A mai napomról pedig annyit, hogy betegesen voltam itthon, mivel tegnap haza kellett jönnöm suliból, de egyébként nem halálos. És nem lehet H1N1 sem, mert Julcsival már megbeszéltük, hogy engem csak valamiféle csirkekór kaphat el legfeljebb. Aztán ma hogy rengeteg időm volt az agyam is eléggé eltompult. Ettem egy körtét és elkezdtem azon gondolkodni, hogy ami a körtéből marad, miután megesszük, az micsoda? Mert amikor almát eszünk, akkor megmarad a csutka. Az almacsutka. De amikor körtéről van szó, és ugyanaz a része marad meg, akkor az mi? Körtecsutka?
Ha valaki megtalálta a választ, légyszi értesítsen, mert most már komolyan érdekel a téma.
A legjobbakat mindenkinek. Ezermillió (leginkább megszámolhatatlan mennyiségű) puszi, kivétel nélkül minden olvasómnak!
Éééés a folytatásban pedig: a San Francisco-ban tett 1 napos, de annál tartalmasabb kirándulásunk!
Október 9-én délután egy órás késéssel indultunk el. Az egész napot itthon töltöttem pakolással, készülgetéssel, de még így is rohannom kellett, hogy délután 1 órára a megbeszélt helyen legyek. A nő, akivel utaztunk, szörnyen kényelmes ember: először is még egy háromnegyed órát eltöltött egy bevásárlóközpontban, miközben én a kocsiban ültem és vártam. Megfésülködtem, feltettem egy kis sminket, megebédeltem és még újságot is olvastam, míg ő vett egy kis szatyornyi rágcsálnivalót.
Gondoltam, hogy az utam rettentő jól kezdődik, amúgy sem voltam a legfényesebb hangulatomban. Erre az egészre meg még rátett, hogy a tájföldi cserediák, aki szintén velünk jött, enyhén szólva szereti a meleg éghajlatot. És akkor innentől kezdve el lehet képzelni a hangját, megjelenését meg a többit… Az angolját nem lehet érteni, annyira furán, szinte artikuláció nélkül beszél. A társaságom egyszerűen felemelő volt. Ezt tetézvén pedig a nőci bejelentette, hogy olyan tempóval vezet, mint egy nyugdíjas, mert fél. Bíztam benne, hogy talán csak túloz, de nem: a 4 és fél órás unalmas út kezdetét vette.
Elég sok mindent csináltam út közben, de még ez sem kötött le egészen, halálra untam magam, míg oda nem értünk. Viszont attól a perctől kezdve, hogy megálltunk a parkolóban vasárnap reggelig meg sem állt a pörgés!
Amint kiszálltam a kocsiból körülbelül 5-en ugrottak a nyakamba, hogy végre megérkeztem. (Egy pillanatra elképzeltem, hogy milyen lesz az, amikor majd mindez Ferihegyen történik, más emberekkel, és más nyelven.) Tehát mindenkit sorba ölelgettem, majd pedig lepakoltam a cuccomat a szállásunkon. Na és akkor itt álljunk is meg egy pillanatra. Azt előre tudtam, hogy zuhanyzóra nem is számíthatunk, de rádöbbenni még fájdalmasabb volt. Egy óvodában lettünk elhelyezve!! Mini székek, mini asztalok, főzősarok: minden, ami kell. Igazából csak az első 5 perc volt sokkoló, utána már csak nevettünk az egészen. Hogy van három WC és egy kézmosó, erre pedig 16 lány.
Miután mindent lecsekkoltam és a hálózsákot, polifómot, kispárnát meg az összes apró holmimat leraktam, megkerestem a magyar srácot, hogy végre valakivel beszéljek már magyarul is. Mit ne mondjak, az élmény meglepő volt. Először is teljes természetességgel köszöntünk egymásnak angolul, és addig folytattuk így amíg teljesen kényelmes volt így beszélgetni. Aztán váltottunk magyarra, és mikor mindent megbeszéltünk a saját nyelvünkön, amit angolul kicsit körülményes lett volna, ismét cseréltünk, és ez így is maradt az egész hétvége folyamán.
Ez idáig mindenki a parkolóban ácsorgott további barátokra várva, de az idő nagyon szelesre fordult, így hát be kellett mennünk a játszószobába. A beszélgetések pedig tovább folytatódtak. Annyira furcsa volt körbenézni: 22-en vagyunk 17 különböző államból. Mindenki más szinten van a nyelvvel, mindenki más akcentusban, ritmusban és tempóban beszélt. De ott voltunk, együtt, egyetlen pici pontján a Földnek és ugyanarról társalogtunk, és olyan volt, mintha ezer éve ismernénk egymást.
Mint kiderült, mindenki hasonló szituációban van, mint én, csak bennem ez eddig fel se merült. Folyton irigy voltam mindenkire, mikor miért: az egyik egy gyönyörű házban él, pálmafákkal meg nagy kutyával, tiszta családi idill. Mint kiderült, a család nem a háta mögött, hanem szemtől szemben utálja, nem engedik neki, hogy használja a család számítógépét, így nem tud képeket felrakni és a saját családjával érintkezni. Ezeket mindet csak a suliból tudja elintézni. Szívás.
Egy másik diáknak szörnyű családja pedig tényleg kimeríti az elviselhetetlen fogalmat. Az anyuka lusta, soha nem főz, pedig mindig otthon eszi a fene. Általában heti két-három alkalommal rendel valamilyen étteremből, és az ezek között eltelt időben pedig a maradékot eszik. És ez így megy hónapok óta. Ha pedig a cserediák véletlen meg mer kockáztatni egy hűtőnyitást, akkor először csak nézik mereven, és amint kiderül, hogy mit vett ki belőle, annak alapján dől el, mennyire szólnak be neki.
Vagy ott egy másik csaj, akinek a városa iszonyú jó, forgalmas, nyüzsgő, napsütéses; egyszerűen minden, ami nekem hiányzik. Az egyetlen probléma az, hogy az iskola túl nagy neki, nem veszi észre senki, nincsenek barátai, mert annyira ritkán látja őket. Ez is szívás.
És akkor van egy másik történet még, ami nagyon kiakasztott. Német lányt történelem órán, a történelem tanár (!) megkérdezi: „Na és mondd már, Hitler él még?” Hát egy ilyen kérdést fogalmam nincs hogyan kezelnék. Így aztán beletörődtem abba, hogy senkinek nem tökéletes, miért is lenne pont nekem az?
Gondolom most le vagytok döbbenve kicsit, hogy ilyen is van. Hát igen, én is elképedtem egyik másik történeten, amit röpke két hónapnyi itt éléssel tapasztaltunk. Na de térjünk is vissza az események leírásához. :)
Szépen lassan mindenki megérkezett, hiánytalanul, széles mosollyal az arcán, így aztán elkezdődhetett a vacsora. Őszintén mondom nektek, kitettek magukért: olyan terülj terülj asztalkámat varázsoltak az „oviba”, hogy igazán mesébe illő volt.
Vacsi után mindenki elvonult a saját kis baráti körével minden apróbb kis részletet átbeszélni, elsugdosni, hogy ki hány főbenjáró bűnt követett el (no pia, no drog, no szex, no vezetés). A meghökkentő tapasztalatoknál már csak ezek voltak hajmeresztőbbek. De ezeket nem teszem közszájra, mert még véletlen hivatalos személy is olvassa ezt a kis írást, és akkor mindenkit bajba keverek. De az otthoniak megnyugtatására közlöm, hogy én a teljes tiszta emberkékhez tartozom, semelyik szabályt nem hágtam át. Haha. Egyébként nem is nehéz megállni ezeket, így belegondolva. :)
Miután ezek a körök is lefutottá váltak, elmentünk berendezkedni a hálótermünkbe, természetesen nem koedukáltan aludtunk, szóval minden formálisan zajlott. Ehhez képest, a terem, amit kaptunk, az állatos terem volt. Volt bent élő állat is, nem is egy! És akkor most hagyok nektek időt kitalálni, mikről van szó. Ha véletlen elefántra vagy zsiráfra gondolnátok, akkor nem talált!
Egy egész helyes kis elkülönített szekcióban egy patkánypár, egy hörcsögpár, és egy családnyi egér élte mindennapjait. De ezt persze nem mondták el, mikor bejelentették, hogy ez lesz a mi szobánk. Lányoké. Először csak a szagukat éreztem, aztán mikor elkezdtem kutatni a forrását, már tudtam, hogy valószínűleg mire számíthatok. Persze ez a másodpercnyi idő nem volt elég arra, hogy maximálisan felkészüljek…
Mivel többször nem akarok rájuk visszagondolni, még itt jegyezném meg gyorsan, hogy az éjszaka folyamán egy percre sem fejezték be az evést, rágcsálást és mozgást. Körülbelül hajnali 4 lehetett, amikor mindenki felriadt arra, hogy valami óriási puffanással földet ért a termünkben. Az egyik hörcsög kiesett a mókuskerékből, szaladás közben. Na. Szóljatok hozzá.
Az este további részében a végső kimerülésig hallgattuk a Cotton Eye Joe-t, és táncoltunk is rá. Először elkezdtük négyen, majd tízen lettünk, később pedig már körülbelül harmincra gyarapodtunk. Vicces volt igazán. Ja és ezen az estén összeszámolva körülbelül jó 500 képet készítettünk.
Másnap reggel 6:25. Képzeljetek el egy csatateret, ahol mindenki keresztbe-kasul alszik egymáson, mindenféle hálózsákban, kispárnával, dideregve és kócosan. Hát ezek voltunk mi. A lányok. Az ébresztőnk pedig maximális hangerőre tekert jóreggelt-zene volt, amit így utólag csak köszönni tudok, mert ez volt az egyetlen működő taktika, hogy bármilyen életet is verjenek belénk. Mindenki kivánszorgott nagy nehezen a reggeliért, és próbált nem arra gondolni, hogy mennyire jól is esne egy forró zuhany.
A finn leányzóval (továbbiakban Kaisa), már majd megvesztünk egy kávéért, ilyen hajnalok hajnalán, de sajnos a rögtönzött büfénk csak tejet és narancslevet kínált. Így aztán ahogy beletörődve próbáltunk felébredni a müzlinktől, felpillantva megláttam, ahogy a felnőtteknek egytől-egyig kávé van a kezükben. Innentől kezdve jött a könyörgés, hogy léciléci, meg ilyenek. Hát persze, hogy nem, mert ez nem olyan dolog, amit lehet kérni. Ez nekünk per pillanat elérhetetlen volt. De akkor hirtelen ötlettől vezérelve felajánlottam ellenszolgáltatásaimat, amit némi gondolkodás után el is fogadtak. (Az élet ugyebár ilyen, semmi nincs ingyen; ez is a tananyagunk része itt. Haha.) Mégpedig az egész ebédlőt, társalgót rendbe kellett hoznunk 10 perc alatt. Egy másodperccel sem volt több időnk. Rohantunk, töröltünk, sepertünk, kifulladtunk, visítottunk, hogy nem leszünk készen időben… majd pedig felébredtünk teljesen.
DE! A kávét megkaptuk, és amilyen diadalittasan csak lehet, fel és le vonultunk a többiek között, hadd sóvárogjanak. Hát igen, így még jobban örültünk a kávénknak mindketten.
A kényelmes reggeli után még kaptunk 20 percet elkészülni, majd pedig rögtön indultunk is San Francisco-ba. Mindannyian izgatottak voltunk, nekem meg végülis ez volt az első célirányos látogatásom a városban.
A program egy komppal kezdődött, amikor is a város északi feléről jutottunk át a belvárosi részre. A vízről már megpillantottuk a Golden Gate hidat, az Alcatraz szigetet, és a város mindenek felé magasodó látképét. Mit ne mondjak már itt lenyűgöző volt az egész, a köd ellenére is. Talán ezzel a tényezővel még inkább hasonlított igazi önmagára: pont olyan volt, mint a filmeken.
A kikötő olyan volt, mint egy parkoló a vízen: már emberek sorakoztak a felszállásra, hatalmas várótermekben gyűlt össze a többi utazó. Amint magunk mögött hagytuk a várót az éttermekkel és kafeteriákkal, és kiléptünk az időközben napfényes utcára, egyből szemünk elé tárult a hely igazán metropolisz arca. A nyüzsgés, az utcai zenészek muzsikája, a közlekedés hangjai. És utcai növényekként pálmafák sorakoztak. Mit ne mondjak érdekes volt őket hol ködben, hol napfényben látni. :)
Sajnos sok idő nem volt bámészkodni, mert sietnünk kellett, hogy elérjük San Francisco tipikus villamosát, aminek a kábelei a földben futnak, és nyitott, tudjátok. Annyira sok filmben szerepelt már, hogy mindenki azt várta a legjobban szinte, hogy vajon milyen érzés a villamosról kilógni. Megmondom őszintén én is ezt vártam a legnagyobb lelkesedéssel, és ki is verekedtem magamnak a legelső, lógós helyet. Naná, hogyha már egyszer ott vagyok, nem fogok belül ülni! Végülis így utólag, meg kell valljam nektek, hogy a filmeken sokkal romantikusabb, ahogy a szereplők csak felugranak, aztán megmentenek mindenkit, majd egyszerűen leugranak róla. Először is kerek 5 dollár ellenében lehetett felszállni, ami egy ezres. (mondjuk az élmény megfizethetetlen.)
Ugyanis baromi jó ez a lógás dolog is, csak ugye az utcák nem vízszintesek, hanem pont olyanok mint a filmeken: naaaaagy domb, méééély völgy, így szépen sorban. Nagyon kellett kapaszkodni; ahhoz pedig elég gyorsan haladtunk, hogy tökéletesen oda is fagyjak. A kedvenc részem még is az volt, amikor a „sofőr” odaszólt mindenkinek, hogy most ne lógjunk ki nagyon, mert a szembeforgalmat elengedte a lámpa…
Folytatás a következő blogban várható! Ígérem most nem fogok kihagyni egy hetet :) puszi!
Sziasztok!
Tudom, hogy régen hallottatok felőlem, de húzós heteken vagyok túl és nem volt időm írni.
Na de vágjunk is bele az elmúlt egy- két hét eseményeibe.
Szeptember 28: Azzal indult a reggelem, hogy Betty kijelentette, hogy busszal kell hazajönnünk, mert Christ viszi valahova délután és nem ér rá értünk jönni. Ennek szellemében telt a napom, hogy végre megint felülhetek a nagy sárga járgányra. Annyi árnyékolta be az egészet, hogy Justinnal kellett (volna) együtt buszoznom. Ő viszont teljesen elfelejtett engem, ami azért annak ellenére, hogy nem kedvelem őt kifejezetten, igazán rosszul esett. Meg aztán most történt meg először, hogy egyedül kellett otthon lennem, és eléggé furcsa volt. Míg otthon voltam, 6 telefonhívást bonyolítottam le: valamilyen bűvös módon, mindenki aznap akart beszélni a famíliával, de be kellett érniük velem. Nekem pedig hatalmas meglepetésben volt részem, mert mindent megértettem, sőt még válaszolni is tudtam! Átérzitek ennek a fontosságát?
Ja és ezen a napon nagy elhatározásra jutottam: ettől a hétfői naptól kezdve minden nap busszal jövök haza a suliból. És hogy miért? Mert nem akarok a családdal egy perccel is több időt tölteni a minimálisnál. A buszút átlagosan 45 perc, így aztán késő délután érek haza, ami pont megfelelő. :)
Szeptember 29: Szinte Murphy törvénye, hogy amikortól én elkezdem a buszozást, egyből másfél órára növekszik a menetidő. Az egyik buszsofőr nyugállományba vonult, így aztán a maradék sofőrnek kell ellátni a kimaradó helyeket. Mondjuk számomra ez nem gond, szeretem a nagy sárga zötykölődő buszt.
Szeptember 30: Igazán különös nem történt, egyedül a fotózás órám volt izgalmas. De ti még erről nem is tudtok, így aztán el kell mesélnem nektek, hogy tiszta legyen, hogy mit is csinálunk mi pontosan!
Körülbelül 3 hete kezdtünk neki az első nagyobb munkánkba. Először is mindenkinek kellett szereznie egy cipősdobozt, amivel lehet fényképezni. Ez pontosan így lett beharangozva! (Nem csak én ültem teljesen értetlenül, elhihetitek.)
Tehát szereztem egy dobozkát, amit később teljesen feketére kellett mázolni- belülről persze. Aztán vártunk a következő óráig, amikor is a doboz egyik oldalára egy nagy X-et kellett húzni, szigorúan vonalzóval. Ennek a közepén pedig kis téglalap alakú lyukat kellett vágni és végső lépésként, fogott mindenki egy rézlapocskát, amibe gombostűvel picike lyukat ütött korábban, és ezt felragasztottuk a doboz belső oldalán a lyukra. Így a kis rézlapocskán levő lyukon keresztül bele lehetett kukkantani a dobozba, ami persze semmilyen élményt nem nyújtott. Csak a fénynek kellett elég helyet csinálni, és mindjárt meg is értitek, hogy miért.
Ugyanis ezzel a szerkentyűvel bevonultunk a sötét szobába, ahol fényre érzékeny papírt ragasztottunk a lyukas oldallal ellenkező oldalra. Aztán eltakartuk a lyukat, míg kimentünk a fényre; fogtunk egy könyvet (ami ment a doboz tetejére, hogy megakadályozza a mozgást), egy stoppert, és egy tárgyat amiről fotót akartunk készíteni. És amikor beállítottál mindent, tárgyat, dobozt, stoppert és könyvet: elengedhetted a lyukat. A stopper elindult, és amikor lejárt, a kép elkészült. Ez az időtartam rengeteg mindentől függ, napsütéstől, helyzettől, doboztól tényleg mindentől. Nekem például a 17. próbálkozásom lett eredményes.
Aztán ezzel vissza a sötétszobába, és előhívni. Amikor sikeresen előhívtad a képedet (ami még csak egy negatív), pozitívet kellett belőle csinálni. Ez az eljárás pedig hihetetlen egyszerű: csak fogsz egy másik fénykép papírt, leteszed az objektív alá és képpel lefelé teszed rá a negatívot. Pár másodpercig kell rávillantani, és a pozitív is elkészül.
A teljes kompozícióhoz, mindkét féléből kettőt kellett készíteni, ezeket pedig ismét művészien elrendezni egy olyan nagy fehér lapon. Az enyém olyan szép lett! Ha leosztályozták, visszakapom és megmutatom nektek. :)
Október 1: Csütörtök. Második Rotary meetingen vettem részt. Erről jut eszembe, időközben counsellor csere történt, így aztán most már más kezeli az ügyeimet, én pedig nyugodtabb vagyok ezt illetően. Képzeljétek el, azóta már a bankkártyám is megérkezett, amit még augusztusban csináltattam! Nem csodás?! :)
De visszatérve, ismét nagyon jó élményben volt részem, ezek a találkozók mindig felvidítanak. Most például a szokásos programokon kívül felajánlották a segítségüket, a Hawaii túrához. Szeretnének segíteni nekem, de mivel csak úgy pénzt nem adhatnak, majd valamit dolgoznom kell. Ők a főzést illetve a gyerekekre vigyázást találták ki, én pedig bele is egyeztem. Nem kell magamat megerőltetni túlzottan, és többet fogok kapni, mint amennyit szokásos fizetni. Így üzlet az üzlet!
A másik nagyon fontos pedig: december 10-én fogom előadni a Magyarországos prezentációmat, a kis ruhámban meg minden. És én fogok kérdéseket feltenni a klubnak, felemelt díjakkal, ami persze mind az enyém lesz! Hát nem jófejek?
Október 2: Történelem órán hál istennek befejeztük a boszorkányos filmet (mindenkit felakasztottak a végére); most már a függetlenségi nyilatkozatnál tartunk. Érdekes hogy egy hónapig ugyanarról tanultunk, halálosan unalmas volt. Most ez a téma is tart már két hete, és még mindig nem látom a végét. Ezt a pár száz éves történelmet úgy elhúzzák, hogy hihetetlen. De nem is ide akartam kilyukadni, tehát térjünk is vissza. Már régebben észrevettem, de mostanra tudatosult bennem, hogy itt olyan szintű hazaszeretet van az emberekben, ami nem hogy otthon, de egész Európában nincs.
A töri és politika órámon olyan beleéléssel vitatkoznak, mindenki helyesnek tart minden döntést, amit az Egyesült Államok valaha is hozott, és ami a legmeglepőbb, hogy amikor ezekről tanulunk, megszáll mindenkit valami hazafias hangulat. Ami egészen rendben is van, csak eközben én kívülállóként körbenézek az osztályban, és amit látok az teljesen ellenkezik ezzel: van itt mindenféle születésű és származású ember. Olaszországban született; indonéziai apja van; pár éve települtek át Kínából; a szülei spanyolok és mexikóiak, ő Madridban született és még sorolhatnám tovább, mindenkinek megvan itt a saját érdekes története. Ők ugyanúgy viselkednek mintha minden felmenőjük itt élt volna egész életében, mintha az egész lényükkel ide tartoznának. És akkor elképzeltem magam, hogy esetleg elköltözök egy másik országba és én is annak az országnak az állampolgáraként élem tovább az életemet, büszke leszek arra a helyre ahol élek, úgy, mint egy odavalósi. De valahogy nem sikerült átélnem, még a képzeletemben sem. Soha nem tudok már megszabadulni a magyarságomtól, és megmondom nektek őszintén, nem is akarok. Boldog vagyok, hogy nem kell „amerikainak” sem másnak mondanom magam.
Amúgy ezen kívül, nagyon tetszik ez a felfogás, ami itt van az összes emberben. Mindenki szeret itt élni, büszkék az országra, magukra, a történelmükre, egyszerűen mindenre. És ez az érzés mindenkiben egyaránt megtalálható, így az összetartás és családiasság jellemzi az itt élőket. Ezt az érzést, ezt a megszokást annyira szívesen hazavinném, mert hiszem, hogy ezzel a dologgal sikerült nekik annyi, de annyi mindent elérniük az évek során.
A politika órámon szörnyen untam magam, mivel mostanság valamilyen projekten dolgozunk, úgy érzem, nem csak én nem értek. Elég vicces így órára járni, új ez az érzés nekem nagyon. :) Így aztán kitaláltam, hogy hasznossá teszem magam valamennyire, még ha nem is az osztály vagy az óra javára teszek, legalább a magaméra. Kértem tehát egy Amerika térképet, és elkezdtem kiszínezgetni azokat az államokat, ahonnan már van rendszámom, mert már annyi van belőlük, hogy már nem tudtam követni hol tartok. Aztán mikor lassan elkészültem a művel, meglepődve láttam, hogy a nyugati oldalról 3 állam kivételével már mind megvan, összesen 28 darabbal büszkélkedhetek! Hát nem csodás?
Ezen a napon dőlt el, hogy nem a család retkes barátai vigyáznak ránk majd míg Betty és John elutaznak. Ja, igen, ti még ezt nem tudjátok. Pedig ez egy vicces történet, szóval el is mesélem nektek gyorsan.
Betty pár héttel ezelőtt talált az e-bay-n egy hippibuszt. 1965-ben készült, mindenféle színűre van festve, belülről bambuszból van a plafon, Bob Marley-s poszterek vannak a falán, és növényeket is termesztenek benne. Mivel még csak fotón láttam, csak tippelni tudok, hogy valószínűleg marihuána, merthogy itt legális. (Kaliforniában az utcán is lehet füvezni, teljesen büntetlenül; az orvos is felírhatja gyógyítás szempontjából, ja és Kalifornia az USA legnagyobb marihuána termesztő állama. Mit szóltok?)
Szóval megvették a buszt a neten, egyik vasárnap leutaznak San Diego-ba, és a hét vége felé érnek haza. Őrült család, ez biztos. Mondjuk nem csak ők ilyenek, a szomszédjaink is lököttek: a pasi reggelente pizsamában járkál le és fel az utcán, miközben telefonál, az asszony pedig legutóbb az út közepén üldögélt hálóköntösben és olvasta a reggeli sajtót. Azt hiszem a New York Times volt a kezében. Szóval a hippibusz tökéletesen illeni fog a képbe.
Ma pedig meghívtak egy szülinapi bulira (az első ilyen meghívásom volt!!), amit fájó szívvel, de le kellett mondanom, mert pont ugyanarra a napra esik a San Francisco túra is, amire kötelező mennem, mert Rotary program.
Október 4: Iskolát díszítettünk, mivel erre a napra következő hét homecoming, ami itt nagyon nagy iskolai program. Évszakokat választottunk még korábban, mi némi keveredés után kettőt is kaptunk, és a fő folyosót öltöztettük télbe és nyárba. Dolgoztunk rajta pár órát és nagyon szép lett, de sajnos az igazgatónő nem szólt a takarítócégnek, és ők mindent leszedtek, mert azt hitték, hogy nincs engedélyünk. Hát nem hülyeség? Majdnem elsírtam magam, mikor hétfő reggel beléptem az iskola ajtaján és megláttam, hogy sehol semmi.
Október 5, 6, 7, 8: Minden nap különböző maskarába kellett bújni mind a 4 osztálynak: első napon az iskola színeibe (piros, fehér, fekete); aztán egy állatnak; majd salátaöntetnek (mi cézársaláták voltunk) végül pedig az évszakoknak. A végzősök a dupla évszak miatt egy kis sztriptízt is bevetettek, ugyanis nyárnak öltöztünk fel a tél alá, és hogy ezt be is mutassuk, le kellett dobni a nagykabátot és a sí szemüveget. Az első két napon mi nyertünk, mert mi öltöztünk fel a legtöbben. Igazán vicces volt, például amikor sok kis cézár tógában meg a zöld növénnyel a fején szaladgált az iskolában. Sajnos én kimaradtam a számlálásból, mert éppen akkor voltam az iskola pszichológusnál. Ami így utólag jó döntés volt, elég sok mindenben segített, és meghívott a helyi úszóklubba, amit én örömmel el is fogadtam, azóta pedig már csatlakoztam is. :)
Október 9: Nem mentem iskolába, most először mióta itt vagyok. Készülnöm kellett a San Francisco-i túrára, ugyanis délután 1 órakor indultunk. Ja és míg bementünk a bankba kézpénzért, találtam az utcán egy New Jersey rendszámot, ami itt elég ritka, mivel több ezer kilométerre van. :)
Folytatás a következő bejegyzésben.
sziasztok!
tudom hogy mindenki elégedetlen, mert nem írok eleget, de ne haragudjatok! sűrű hetem volt, most pedig San Francisco-ba készülök és nincs időm befejezni a blogot. De útközben is írni fogom, azthiszem az elmaradt napokból két poszt is lesz, ha nem egy hosszú, hazafelé pedig letudósítom a kirándulásunkon történteket, és egyszerre fogom felrakni netre, valószínűleg vasárnap este.
remélem ezzel egyenlőre kibékültök. puszillak titeket :)
¡Hola amigos!
Mivel most rengeteg szabadidő szakadt rám, és mert megvesztek értem, ezért úgy döntöttem miért ne írnék? Na jó, csak viccelek, mert amúgy is tervbe volt véve, hogy ma blogolok. Így aztán most konkrét témám is van: az iskola ismét. Itt ugyanis mindig történik valami. Valami szokatlan. Valami meglepő. Valami írnivaló.
Kezdjük akár az elején a dolognak. Megérkeznek a sárga buszok, a gyerekek leszállnak, beülnek a tantermekbe, és pár percen belül megkezdődik a tanítás. Ám de itt is akad olyan diák, aki egyszerűen képtelen odaérni időben. Ezt itt is késésnek hívják akárcsak otthon, de elég más a jutalma a későnek. Vagyis, hogy egész pontos legyek, nem történik semmi. Kinyitod az ajtót, bemész és leszülsz egyetlen szó nélkül. A tanár se kérdez semmit, sőőt: legutóbb az egyik lány elkésett valami családi dolog miatt, és elkezdte magyarázni, a tanárnő pedig leintette majd rendreutasította, hogy ne zavarja az órát felesleges beszéddel. Persze van olyan, amikor már rengetegszer elkéstél, akkor elküldenek az irodába csendespihenőre. Ennek viszont nem tudom mi a következménye, eddig még egyetlen diákot se láttam visszatérni, akit oda küldtek. Hihi.
Aztán. Ha már elkezdődött a tanítás, javában benne vagytok az anyagban (meg elég sűrűn az unalomban is) és rádtör az érzés, hogy pisilned kell, akkor fogod magad és szépen kisétálsz. Senki nem kérdezi meg, hogy mégis hova meg miért mész. Ez abból a szempontból jó, hogy nem kell kizökkenteni a tanárt egy ilyen édibédi kérdéssel, vagy nem kell szégyenkezve visszavonulni, ha mégsem engedett ki.
Egyébként az összes tanár nagyon kedves és nagyon jófej. Ezt talán a legjobban az jelképezi, hogy tegeződünk. Mindenki mindenkivel. Hát nem vicces? Otthon elég nehezen képzelném el, egyes tanárok esetében. Képzeljétek csak el: „Pista/Kati, dolgozatot akarsz íratni a trigonometrikus egyenletekből?!”
A suli amúgy nagyon jól felszerelt. A nagy dolgoktól egészen az apróságokig. Minden tanteremben minimum egy Apple számítógép van, ha nem több (igazából ez azért van, mert egész Észak-Amerika iskolarendszere MAC, így hát minden suli igazodik). Azt viszont nem tudom, hogy miért van mindenkinek iMac laptopja, iPodja, iPhoneja, meg i-nemtudommilye. (Talán Kalifornia miatt, ugye itt van az Apple szülőhazája.) De tényleg még annak is van, akiről nem is feltételeznéd, hogy megteheti. Pedig van nála.
Minden tanteremben kézfertőtlenítő, és papír zsebkendő, tudjátok az a dobozos kihúzhatós fajta. Itt senki nem hord magával papírzsebkendőt, nem divat. Ezért hát minden nyilvános helyen zsepis dobozok vannak.
Saját tankönyvük egyáltalán nincsen semmilyen tantárgyból, mindet a suli kölcsönzi nekünk. Minden egyes darabnak száma van, amit év elején a neved mellé írnak, és azt vissza kell adnod, mert számontartják. Mint ahogy azt is, hogy jelen vagy-e az órán. Ez pedig egy számítógépes rendszeren fut, be kell ikszelni a jelenlevők nevét, majd pedig a gép automatikusan elküldi az irodába, ahol egy titkárnő egyesíti az egészet személyenként. Hónap végén pedig a napközis tanárodnak adják oda a papírodat, hogy mikor és hányadik periódusban hiányoztál. Ha pedig betegség miatt nem vagy ott az órán, elég ha anyukád felhívja a sulit, hogy ezért nem vagy. Ez az igazolás.
A tankönyvek mellett rengeteg papírt kapunk a tanároktól, ezeken általában házifeladat van, vagy tananyag. Mind előre ki van lyukasztva három helyen, amit kötelességed lefűzni a saját iratgyűjtődben. (Csak ilyen háromkapcsosat lehet kapni a boltokban.)
A dolgozatokat átlagosan 10 perc alatt írjuk meg, és egymásét javítjuk ki. Rá kell írnod, hogy te javítottad. Ami helyes választ, azt csillaggal jelölöd, ami rossz azt pipával. Első alkalommal nem tudtam eldönteni a dolgozatomon, hogy mit rontottam meg mit nem. Amúgy dolgozatról jut eszembe, pénteken a politika teszten 4 pontot elértem! A 11ből!! Szabad gratulálni! :)
És utoljára még annyit, hogy itt megengedett a látványos alvás! Szeretek suliba járni. :) :) hehe.
Amúgy az itteni diákközösségek sokkal jobban összetartanak, mint otthon. Rendszeres gyűlések vannak, mindenki részt vesz és ötletel, klubok vannak, minden egyes diák komolyan veszi az összes programot. Két hét múlva egész héten keresztül minden nap valamilyen témába kell felöltözni. 4 csoport van: Freshman, Sophomore, Junior és Senior. Én már Senior vagyok, tehát végzős, és mi a telet, a fekete színt, és a supermario-t választottuk erre a hétre. A további napokon pedig az iskola színeiben kell pompázni: fekete és piros. Érdekes lesz.
Pénteken például ingyenes barbecue volt az iskola udvarán. És tippeljetek kik sütöttek és látták el a diákokat! Maga az igazgatónő kezdte a sort, ő krumplisalátát szedett minden tányérra. Aztán következett a gazdaságis nő, ő paradicsomot szeletelt, aztán a tesitanár sütötte a husikat, meg virsliket és így tovább. És hogy miért is volt ez a nagy örömünnep? Mert tavaly az iskola jól szerepelt valamilyen országos felmérésen, és a tanárok, élükön az igazgatónővel-akit szintén tegezünk, gratulálni akartak nekünk. Hát nem helyes gesztus?
További szép napot mindenkinek! Puszika.
Szép jó reggelt mindenkinek!
Hogy vagytok? Nem írtok nekem, és ez nem esik ám jól! Tessék kommentelni!
Na de, inkább elkezdem ezt a bejegyzést, mert még harapósak lesznek sokan, hogy nem írtam napokig.
Szeptember 19: Tömör mondatban ennyi: shopping Santa Rosa-ban!!!! Haha. Szuper volt! Már hetekkel korábban megbeszéltük, hogy menni fogunk, mert ott igazán lehet vásárolni. Mondanom sem kell, hogy mennyire vártam ezt a napot. A környék legnagyobb plázájába igyekeztünk így aztán jogosan voltam izgatott.
Reggel 10-kor indultunk, gyönyörű napsütéses délelőtt volt. Mint ahogy sokan láttátok a képeimen, csodás út vezet félútig, végig a part mentén halad hatalmas fákkal szegélyezve. Ja és persze kacskaringós, ami csak fokozza a romantikusságát. :) Úgy egy óra kocsikázás után megérkeztünk Boonville-be, ahol már javában zajlott a fesztivál. Mi csak egy gyors kávéra álltunk meg (azt hiszem kávémérgezésem lesz rövid időn belül, itt mindenki mindig kávézik. És ez most nem vicc.)
Ezután igazán unalmas útszakasz következett, mert rátértünk az autópályára és csak autót meg színtelen világot láttam. Körülbelül 1 órára értünk Santa Rosa-ba. Nem mondhatnám, hogy tetszik a város, rengeteg ember van, por és autó; mindenki rohan, senki nem figyel és nem mosolyog. És hiába van plázája, akkor sem irigykedem az ott élő cserediákokra.
Betty két fia is jött, mondjuk igazán nem tudom minek. Elmentek egy boltba, aztán meg beültek a kocsiba és 20 percenként telefonálgattak, hogy mikor végzünk már. Hallottatok már ilyet?! Időre vásárolni? Amikor kimentünk a parkolóba meg csak vágták a pofákat. Annyira felidegesítettek, hogy el se tudom mondani. Na de, nem ez a lényeg! Hanem az élmény! Voltam egy amcsi plázában!
Bementem minden jelentősebb boltba –amiket Júliám ajánlott- és mindent megnéztem. A divat sokban nem különbözik a mienktől, persze a márkák mások, de nincs nagy eltérés főleg a fiatalok öltözködésében. Be is vásároltam rendesen: vettem táskát, sapkát, nadrágot, felsőket meg némi meglepit, szóval feltöltődtem boldogsághormonnal teljesen. Az első üzlet egy hatalmas Disney volt, telis tele mindenféle szuper dologgal. És esküszöm megint kisgyerek akarok lenni! Habár oda a jóisten pénze nem lenne elég, minden olyan drága volt. (A kirakat előtt gyerekek toporzékoltak, hogy de már pedig ők be akarnak menni, szegény szüleik meg hiába könyörögtek, hogy nee... Hát, megértem őket.) De ennek ellenére én azért mindenféle királylányos báliruhát előcibáltam cipőstől, varázspálcával és koronával, teljes díszben pompáztam, az eladók meg csak nevettek. És mikor Betty is talált megfelelő ruhát odajöttek segíteni fényképezni. El voltam ájulva teljesen. Aztán persze vásárlás nélkül távoztunk, de én így is elégedett voltam.
És a másik hatalmas élményem a Macy’s volt. Ez egy 3 szintes komplexum, mindent képzeljetek el benne: smink, ruha, kiegészítők, lakberendezés, persze az összes csillagászati áron. Most láttam először élőben Gucci és Chanel kollekciót; annyi M.A.C sminket, hogy meg se tudtam őket nézni sem, nemhogy számolni; és itt sorakoztak a világ legdrágább és legfinomabb parfümjei. (Kedvenc élményeim: egy táska, ami 30.000 forintba került és egy sima pamut franciabugyi, ami 10.000-be. Nem vettem egyiket se.)
És ahogy így bámészkodtam és tátottam a számat, egyszer csak elém ugrott egy pasi. Mondom ez meg mégis mit képzel magáról, mit ijesztget? Ahogy ezt végiggondoltam, felnéztem az arcára és ledöbbentem: tökéletesen le volt alapozva, profin szedett szemöldök, lila szemhéjfesték és egy hatalmas lila nyíl az egyik arcán. Ja és még szájfény és szempillaspirál is volt rajta. Ekkor pedig megszólalt. Olyan tündéri hangja volt, hogy legelsőnek elnevettem magam. Egyértelműen egy meleg pasi állt előttem. Még fel se fogtam, hogy életemben először találom szemben magam egy homoszexuális fickóval, már a székében ültem és már el is kezdte a sminket rajtam. Megmondom őszintén, sokra nem számítottam tőle, valahogy nem így képzel el az ember egy profi sminkest. Ehhez képest az eredmény elképesztően csodálatos lett. Alig tudtam levenni a tükörről a szemem: egy teljesen tökéletes Dóri nézett rám vissza. És 5 perc alatt csinálta! Sosem sminkeltek még ki ennyire drága és szép cuccokkal, nemhogy egy ilyen helyen. Láttam már korábban is, hogy minden egyes pultnál sminkelnek embereket, de azt hittem, hogy ez biztos pénzbe kerül meg ezek tuti valami modellek vagy akármi. De nem. Itt ez teljesen magától értetődik, hogy magadon kipróbálhasd, ami tetszik, ráadásul ezek az emberek meg is csinálják neked a sminket, csak ezért vannak ott. Végeredményben tökre örültem, hogy hagytam magam kisminkelni.
Szóval, mindent összegezve felejthetetlen 3 órát éltem át ezen a helyen, és hullafáradtan indultunk haza. Út közben pedig hasznossá téve az időt a Skarlát betűt olvastam így kellően leamortizáltam az agyi funkcióimat is. Azt hiszem nem is kell mondanom, hogy egy pillanatig sem kellett altatni. :)
Szeptember 20: Felkeltem elég korán, nem aludtam túl jól. Aztán Imikével jó másfél órán keresztül vitattuk az élet nagy kérdéseit és mikor ő elment aludni éppen belekezdtem a blogba (megnyitottam a Word dokumentumot), és ahogy ezzel megvoltam Betty kopogtatott, hogy akarok-e menni Boonville-be a fesztiválra. Hát hogyisne akartam volna! (Tehát Bettyt okoljátok, amiért nem kaptatok időben információt!) Így aztán nekivágtunk egy másfél órás útnak ismét, de most már csak édeskettesben. Sokkal jobb volt így, mondjuk negyedjére sikerült normálisan elindulni, mert mindig vissza kellett fordulni valamiért, én meg hiába mondtam, hogy ez balszerencse. Már amúgy kivannak az összes magyar babonámmal: táskát ne tegyél a földre, ne borítsd ki a sót, a tükröt meg véletlen se törd el, fekete macska esetén meg ne várd amíg átmegy előtted az úton és a többi. Szóval nagy nehézkesen másfél órás csúszással tudtunk elindulni, de ez nem akadályozott a jókedvben. Integettünk minden biciklisnek meg útépítőnek, aki nem mutatott nekünk stop táblát.
Amikor megérkeztünk már javában ment a program, rodeó volt. Sosem láttam még rodeót, de elég jó szórakozás, csak nekem is kellett volna egy cowboy kalap. Anélkül nem volt az igazi. Sajnos hamar véget ért, mivel mi már csak az utolsó negyedórára értünk oda, habár így is tetszett. De azért aggodalomra semmi ok, így is maradt még számomra annyi csodaság, hogy hirtelen azt sem tudtam, mihez fogjak. Volt itt minden: hatalmas körhinta, mindenféle hányást elősegítő gépezet, csillogott villogott és zenélt az összes tárgy én meg olyan széles vigyorral császkáltam, mint egy öt éves. (És akkor itt tenném hozzá, hogy mostanában, hogy egyre közelebb kerülök a 18. évemhez mindig elgondolkodom, hogy hova lett ez a 18 év? Mert mintha csak úgy elröppent volna. Itt pedig különösen érzékelem, mert teljesen magamra vagyok utalva, én intézem az ügyeimet, elméletileg egy családdal élek, de gyakorlatilag saját magam. Mit ne mondjak, fura. Én még nem akarok felelősségteljes felnőtt lenni! Valahogy annyira nem tudom beleképzelni magam ebbe a szerepbe. Szívesebben maradnék kicsi gyerek, akinek csak annyi a gondja, hogy melyik Barbie-t válassza az ezerféle közül. )
Na de visszatérve, mindent kipróbáltam és ismét örömmel tapasztaltam, hogy képtelen vagyok hányni, akármire is ülök fel, legyen az forgó, rázó vagy repülő dolog.
Miután kiörömködtem magam, elindultunk körbenézni én meg ötletet gyűjteni otthonra. Hát tessék: itt mindenből kiállítást és versenyt csinálnak. Építettek kertet, versenyeztették saját termesztésű virágjaikat, almájukat és tökeiket (nem gondolni rosszra!) Hatalmas különálló sátrakban különféle kiállítások, bemutatók és vásárlási lehetőségek voltak: mezőgazdasági termények, bio gyümölcsök és zöldségek, a legújabb fejlesztések, makettek; aztán bemutatták, hogy nyírnak birkát és hogy dolgozzák fel a szőrét, ezért hát szőttek, fontak, göngyöltek és árulták a fonalakat, ruhadarabokat; egy másik helyen pedig egy pasi megpróbált embereket hipnotizálni. Azt már viszont nem tudom, hogy mennyire sikerült neki, nem vártam meg, hogy én is álomba zuhanjak.
Ahogy így sétálgattunk hirtelen megpillantottam a halloweenre való tökéletes fejdíszemet. Kék és fekete színű, szuperül néz ki. Aztán ahogy a fejemen hordoztam vadiúj szerzeményemet egyszerre egy néni kiabál felém, hogy ezt nézzem. Hát pont ehhez a fejdíszhez való tépett tüllszoknyát mutatott felém. Így aztán megvan az öltözékem nagy része, és eldőlt, hogy gonosz erdei tündér leszek. Még Betty kölcsönadja a fekete macskanő ruháját, én meg veszek gigahosszú szempillákat és már készen is vagyok. Jó buli lesz, úgy érzem! :)
Szeptember 23: Pont ezen a napon volt 5. hete, hogy itt vagyok. Ezzel szemben elég rossz napom volt, mert az itteni counsellorom nem végzi rendesen a dolgát, így engem kevert elég kényelmetlen helyzetbe. Ez pedig ezen az amúgy szép napon tetőzött. Kis önsajnáltatás után megembereltem magam és kijelentettem, hogy nem hagyom ennyiben ezt a helyzetet. És jobban éreztem magam utána! Szóval azért mégis jó dolog értelmes gondolkozású felnőttnek lenni. De azért azt tegyük hozzá, hogy az egyik fiú „tesóm” tökéletesen megtanulta a s*ggf*j magyar szót a délután folyamán. =)
Este pedig fergeteges rotary vacsorán vettem részt. Imádtam, hogy mindenki kérdezősködött felőlem, meg Magyarország felől. Nagy tervek alakultak ki a fejemben ezután az este után, szóval abszolút pozitívan zártam a napot.
Remélem örültök ennek az újabb bejegyzésnek, nagyon hiányoztok!! Anya, Apa, Viki, Imi, Cherry, Lili, Lacus (aki anyáék új sünije, a neve pedig tőlem van!), és nagyszülők, unokatesók, rokonok, barátok, barátnők!! Mindenki!! (Ja és a sorrend nem számít, egyedül azért van valaki hátrébb vagy előrébb, mert sajnos egymás tetejére nem tudom írni a neveket.) Szeretlek titeket nagyon! :)
Sziasztok!
Szomorúan kell közölnöm, hogy ez a poszt nem egy új bejegyzés. Sajnálom, hogy ennyit váratlak titeket, de egyszerűen nincs időm írni. Anya azt mondta, hogy ne írjak hosszút, csak mindig írjak. De ez nekem nem megy, éreznem kell, hogy most tudok írni. És akkor írok, és csak jön belőlem a szó. Most sajnos idő hiányában és problémák sokaságában nem tudok ráhangolódni, nem jön az ihlet.
Még egyszer elnézéseteket kérem, és szeretném, ha továbbra sem pártolnátok el tőlem és hűséges olvasóim maradnátok! :)
Puszilok mindenkit. ♥
Hellobello mindenki! :)
A hiányzó napjaim pótlásával kell kezdenem, aztán ígérem, áttérek a jelenre! Tehát folytatom is ahol legutóbb abbahagytam.
Szeptember 10: Fotózás órámon elkezdtünk a gyakorlattal foglalkozni, nem csak az elmélettel. Hál isten, így sokkal izgalmasabb. Először is fekete színű papírból kellett formákat kivágnunk, lehetőleg jó nagy méretben, aztán bementünk a sötét szobába. Itt hívják elő a fényképeket. Ja és hozzátenném, hogy a filmeken minden sokkal egyszerűbbnek tűnik!
A kivágott mintákat egy hatalmas objektív alá tettük, és fényre rettentő érzékeny papírt raktunk alájuk. A nagy objektívvel 3-4 alkalommal vakuzni kellett, majd következett az előhívó eljárás. A sorrend: vegyszer, aztán lemosó folyadék, fixáló, víz és még egyszer víz. Mindegyikben átlagosan 2-3 percig kell mártogatni, így egy képet előhívni 10-15 percbe kerül. Aztán hagyni kell száradni legalább egy teljes napot, és majd csak azután lehet belőle művészi, kiállítható képet csinálni, mint amiket galériákban látni. Az enyémnek négy féle szürke színe van, plusz a fekete és fehér. Szörnyen művészire sikeredett, mert semmit nem ábrázol. =) Egyébként nagyon élvezetes dolog látni, ahogy előjön a kép a folyadék alatt. Képzeljétek, még aláírás is kellett, ceruzával a jobb alsó sarokba, mint a nagyok.
Egyébként nagyon tetszik a kis sötét szobánk. Két ajtón keresztül lehet bejutni, de ezek egymásra merőleges falakon vannak, megakadályozva, hogy fény juthasson be. A külső ajtó felett lámpa van, ami jelzi, ha a belső ajtó nyitva van. Ha világít, nem szabad bemenni. De ha már bejutottál, és becsukod magad után az ajtót, egy teljesen feketére festett pár négyzetméteres folyosón találod magad. Itt van a közvetlenül a sötét szobába nyíló ajtó. Bent tényleg csak piros fények világítanak, elég nehéz megszokni a kinti fény után. (Ez igaz a sötétből világosba menésre is.) Amúgy a belső ajtó felett is van egy lámpa, csak ez piros, ami szintén azt jelzi, hogy a másik ajtó nyitva van-e. Mivel elég nagy csoport vagyunk, elég sűrűn előfordul, hogy a külső ajtó nyitva marad, és a bentiek nem tudnak kijönni. :) Vicces, mert mindig dörömböl valaki.
Egyébként ez volt az első nap, amikor busszal kellett hazamennem, mivel Betty elment Santa Rosába és nem tudott értünk jönni. Így hát életemben először felültem arra a bizonyos nagy sárga buszra, és nagyon is jó volt!! Körülbelül másfél órába telt hazaérni, de ez engem nem zavart, annyira tetszett az egész dolog. Tanulgattam meg nézelődtem, olyan helyeken jártam, ahol azelőtt egyszer sem, szóval nagy élmény volt! És tervezem a következő menetet is. :)
Szeptember 11: Történelemből dolgozatot írtunk, úgy hogy előtte nap, hiába kérdezgettem körbe minden osztálytársamat, senki nem tudott a dolgozatról. (Itt amúgy kvíznek hívják. Mikor először hallottam, akkor azt hittem játszunk majd...) De maxpontos lett, tehát nem aggódom miatta. Az 1600-as évek amerikai kolóniáit kellett felsorolni, meg térképen elhelyezni, nem volt nehéz.
Ezen a napon több tanár is hiányzott a Community suliból, valamilyen kirándulás miatt, így elmaradt a spanyol órám. Ahogy üldögéltem és nagyban unatkoztam, egyszer csak felcsendült egy régi zongora hangja. És olyan gyönyörű dalt játszott rajta valaki, hogy muszáj volt felkelnem és megnéznem. Mikor megláttam, hogy ki az, ledöbbentem. Az a kiscsaj, akinek zöld a haja, akiből tizedik ránézésre se sütött semmilyen értelem, olyan rögtönzött zongora előadást kerekített, hogy csak hallgattunk. Könnyedén, félig csukott szemmel játszott, szinte csak siklottak az ujjai, egyszerűen csodálatos volt az összkép. És akkor rájöttem, hogy nem tudhatom senkiről sem, hogy mire képes, hogy mi van benne, ami megkülönbözteti őt a többi embertől. Mert valami különleges mindenkiben van. Nem szabad előre felvázolni senki jellemét sem, mert folyton csalódni fogok. Így hát azóta ezt a lányt is maximálisan értékelem azért a tehetségéért, hogy bármit képes eljátszani hallás után és még fantasztikusan is csinálja; a többieket pedig örömmel és nyíltsággal fogadom, és remélhetőleg az idő elteltével előbukkannak mindenkiből a rejtett értékek.
Szeptember 12: Körülbelül a fél napot ágyban töltöttem, egyszerűen nem volt se kedvem, se energiám felkelni és tenni valamit. Így hát itt siránkoztam, mint akinek 100 halottja van egyszerre, de hirtelen jött a szikra, hogy megyek a partra. Most rögtön. Az egész család komplett hülyének nézett, amikor aznap először megjelentem (délután 1 órakor), a legnagyobb ködben, hogy én már pedig indulok. Ide elég messze van az a part, ahova igyekeztem, fél órát kellett sétálnom, ott meg üldögéltem a hideg homokban egy jó 2 órát, de komolyan mondom, hogy jól esett. Mindenféle értelemben: lelkileg és fizikailag egyaránt. Amikor már csak én maradtam, elénekelgettem magamban. Tudom, hogy biztos borzasztó volt, és több sirály követett el öngyilkosságot azalatt az időintervallum alatt, de úgy éreztem akkor, hogy a víz elviszi a magyar szót messzire, és talán érzik az otthoniak, hogy rájuk gondolok. Bolondos lélek vagyok, ez biztos.
Este iskolai tánc-est volt, hát mit ne mondjak, nálunk mindenféle buli felülmúlja ezt. Kérdezgették is, hogy hogyan bulizunk Európában, és amikor elmeséltem, akkor mindenki kijelentette, hogy jön hozzánk partizni. Na, most szóljatok hozzá. :)
Szeptember 13: Első esős napon vagyok túl, mit ne mondjak eléggé utálatos. Mintha az eső is sós lenne, a hajam göndörödik, a cipőm lucskos, áhh… inkább a köd.
Szeptember 15: Szólt az igazgatónő, még előző héten, hogy ezen a napon felmérő angol tesztet kell megírnom. Miután teljesen belém fagyasztotta még a vért is (mert én már elképzeltem, hogy mi van akkor ha nem érem el a szintet, akkor irány hazafelé, mint a gyorsvonat), elmondta, hogy ezen a vizsgán nem lehet megbukni. Hát de jó, mindjárt jobban örültem. Na de annak már korántsem, hogy fotózás órámon kellett írni. De, hogy mi nevetséges ez az egész tesztezés itt! Már akkor furcsállottam ezt az egészet, amikor egy kupacba ültünk le mind a hárman (ennyien vizsgáztunk), és nem szólt érte a tanárnő. Aztán az egészet ceruzával kellett kitölteni. Ja és a feladathoz nincs szöveg, azt mindet a tanárnő olvasta fel. Szerintetek hogy lehet úgy értelmezni bármit is, amikor egy mondatot se tudott elolvasni hiba nélkül. Aztán miután végzett, elmondta, hogy a hallás utáni értéssel kezdjük, és ő fogja felolvasni!! Na mondom ez gyönyörű lesz… ki hallott már ilyet? Hát a magnót mire találták ki? Itt már kezdtem parázni… De mikor megláttam a feladatot, onnantól visszajött a pozitív gondolkodás.
Első kérdés: Válaszd ki a három kép körül, hogy melyiken látsz kört. (Tegyük hozzá, hogy az egyiken egy kutya, a másikon egy fa, a harmadikon pedig egy kör volt. Nehéz volt döntenem.) És a további feladatok is ilyen színvonalúak voltak, inkább nem is fecsérlem rájuk a szót. Ha nem kellett volna minden egyes blokk után végighallgatni egy-egy oldal felolvasást, akkor jó egy óra alatt befejeztem volna az egészet, ehelyett a felével végeztünk 90 perc alatt.
Egyébként ez a nap nagyon jelentős számomra, mivel ezen a napon voltam először műkörmösnél!! És csodaszépek lettek, igazán! Mindegyik körmöm tökéletesen domború, szebbeket álmodni se lehetne. Igaz, hogy most már nem zselés, hanem porcelán, de ez a legkevesebb. Most még nem szedettem le a magyar zászlós mintát, mert még mindig tökéletes állapotban van, és addig is mindig hazagondolok, amikor ránézek. :) Köröm mániás barátnőim, nyugodjatok meg! Legközelebb valami nagyon szuper karmokat csináltatok!
Szeptember 16: Teljes lakástakarítást rendeztünk, mert vendégeket várunk mára! Szóljatok hozzá. Egy hónapja vagyok itt, és most takarítottunk először. Háát, volt mit. De áldom a vendégeink lába nyomát is, mert nélkülük kitudja mikor lett volna kipucolva mondjuk a fürdőszoba. Jajj... Mondjuk ez a nagy tisztaságmánia is csak rögtönzött, villámszerű ötlet volt, mert a rendetlenség között csináltunk mindent, fél óra alatt. Nembaj, legalább a látszata megvan. Ez is több mint a semmi..
Egyelőre ennyi mostanra, megpróbálok innentől sűrűbben írni, csak nem sok időm van rá. Remélem, tetszenek a képek, amiket feltöltöttem netre, és ajánlom, hogy értékeljétek őket!! Azokért a rendszámokért a jó híremet kockáztatom, tudniillik már a fél város tudja, hogy „jaa, igen van itt egy magyar lány, aki folyton rendszámokat hajkurászik a főutcán, és amikor talál egyet visít, mint egy ötéves.” De hát ha egyszer olyan szépek…
Legutóbb Fort Braggban jártunk és tankolni kellett. Ülök a kocsiban és egyből kiszúrtam a gyűjteményem eddigi legcsodásabb darabját: Texast. (Már szinte csak a rendszámtáblákat látom az autókból, annyira arra fókuszálok.) Kiugrottam gyorsan, mert láttam, hogy a pasi már éppen indulni készül. Betty pedig keresztben megállt előtte, elzárva a menekülési útvonalát. Én meg bekocogtattam az ablakán, és elmondtam, hogy mit szeretnék. Azt a döbbent-furcsállódó arckifejezést soha nem felejtem el. Pont úgy nézett rám, mint ahogy szabadlábon levő csendes őrültekre szokás. De a beszélgetés végére nagyon tetszett neki ez a hobbim, és mondta, hogy örül neki, hogy én vagyok az első magyar, akivel találkozott! Én pedig annak, hogy ő volt az első texasi! :) Miután elment végig integetett, amíg látott bennünket. Tehát… nem csak fanatikusan gyűjtök, még az országunk imázsát is ápolom! :)
Puszillak benneteket, új olvasóimat pedig szeretettel köszöntöm, írjatok kommentet mit gondoltok az oldalról!
Utolsó kommentek