Hello mindenki!
Most már lassan minden bejegyzésem azzal kezdődik, hogy elnézést kérek, amiért sokáig nem írtam. Azt hiszem lassan már hosszá is szoktok, mert már nem könyörögtök annyira, mint régen! Tegyétek, légyszi!
De visszakanyarodva november végéhez, a Michiganben töltött egy hetemről még nem is tudtok semmit. Miután leszállt a gépem Grand Rapidsban este 7 körül, még várt rám egy családi vacsora. Annak ellenére, hogy semmire nem vágytam csak egy forró zuhanyra és egy puha ágyikóra, annyira el voltam csigázva, ott kellett lennem még jó ideig. Enni meg képtelen voltam az idegességtől, szóval inkább csak üldögéltem egy bárgyú mosollyal az arcomon, míg nem asztalt bontottunk én meg elhúztam a csíkot zuhanyozni.
11 kerek órát aludtam, felébredés és álmok nélkül, talán mozdulatlanul is, ezt nem tudom. Az egyetlen indok, amiért felkeltem, az az volt, hogy hangosan bekopogtak a szobámba, azzal hogy 30 percen belül indulunk a közeli amish sajtgyárba.
Nagy nehezen összeszedelőzködtem magamat, ettem valami keveset, és mire észbe kaptam már az autóban ültünk. Michigan gyönyörű, ezt egyből meg tudom jegyezni. Rengeteg tipikus amerikai ház, legtöbb helyen gazdag kerttel, meg nagy kutyával. Viszont a tél már beköszöntött ott is, nagyon olyan volt, mintha otthon lettem volna. Sajnáltam, hogy hó még nem esett, mert így elmulasztottam az esélyem, hogy idén fehér táj látványában legyen részem. Na nem gond, kaptam helyette milliónyi karácsonyi díszítést. És akkor most ez nem vicc: minden ház előtt legalább egy mikulás rénszarvasokkal, a ház maga piros-zöldbe öltöztetve világítással meg minden marhasággal, amit csak el tudtok képzelni. A kedvencem egy hatalmas buborékban álló télapó volt, aki kisgyereknek adott ajándékot miközben esett a fejük felett a műhó.
Mire elértük az amishok falvait, addigra rengeteg mindent megtudtam róluk. Többek között a legfontosabbat, hogy ők a 250 évvel ezelőtti normák és szokások szerint élnek, nem használnak áramot és semmi új találmányt. Továbbra is szekereken és szamáron közlekednek, olajlámpával világítanak és csak heti egyszer fürdenek. A gyerekek iskolába nem járnak, csak 8 osztályt tanulnak, azt is saját tanárral. Kemény vallási rendszerben élnek, és a társadalmuk nagyon összetartó és szigorú. Öltözködésük szerint a nők hagyományos hosszú szoknyát sok alsószoknyával és köténnyel hordanak, illetve főkötőt; a férfiak pedig mindig (!) egy féle kék inget és nadrágot, nadrágtartóval, amin nincs zipzár, hanem a bal zseb mellett gombos. Ja igen és körkalapot ehhez, borotválkozni pedig csak bajuszt borotválnak, de azt kötelezően.
Ezeket még felfogni is hihetetlen volt nekem, nem hogy a saját szememmel látni. A házak verandáin a tiszta ruhák hosszú madzagra voltak kiterítve, annak ellenére h esőre állt az idő, november utolsó hetében. Az egyik udvaron pedig gyerekek játszottak a nagy családi szekér mellett, mindegyik apró fejfedővel, szoknyában meg kék ingben. Tényleg nem vicceltek, amikor azt mondták, hogy ezek az emberek elmaradtak a 18. században.
A sajtgyárhoz érkezvén elhatároztam, hogy most már fotózni fogok, mert eddig a döbbenettől csak a számat tátottam. Sajnos amint ezt megfogadtam, le is kellett róla tennem, mert egy nagy tábla figyelmeztetett, hogy a fotózás tilos. De miért? Ugye Dóri nem akarta ezt annyiban hagyni addig, amíg ezt a választ nem kapta: A vallásuk tiltja. Micsoda?? Ez benne van a Bibliában? És igen, számukra benne, amikor azt említi a Biblia, hogy ne állíts magadnak szobrot meg semmit, ami nem eredeti, amit imádhatsz. A fénykép valami ilyesmi nekik, nem valós. Tehát a vallásukat nem sérthettem meg, ez jogukban áll, hisz ők sem állatkerti látványosságok.
Így aztán csak leírni tudom a látottakat. A sajtkészítő üzemben mindösszesen két hatalmas medence volt, tele sárga folyadékkal. Ezek körül pedig sok kis ugyanolyan kinézetű férfi járkált, egyik másik nagy lapátokkal, amikkel felkaparták a medence aljáról a már elkészült sajtot. Amint megláttak engem, mindegyik lesütötte a szemét és nem nézett többé az üveg felé, ami mögött álltam. Ez is tilos nekik. Egyébként mikor már Johnnal voltam, akkor már rám nézhettek, de beszélni még mindig csak Johnnal beszéltek. Elég furán éreztem magam, mikor kérdeztem valamit és láthatóan hallotta, de válaszolni mintha nem tudott volna.
A sajtjaik egyébként fenomenálisan jók, komolyan mondom, az övék a legfinomabb!
Ráadásul az egész „gyár” elképesztő volt, mivel ezt a 21. században láttam, mégis olyan volt mintha egy interaktív múzeumban jártam volna. Amikor reggelente a tej megérkezik a szamár húzta szekereken, a kannákat felhúzzák az épület mögötti sínen, be a kis házba. Onnan átöntik egy nagy kádba, és megfelelő hőmérsékleten kevergetik, de hőmérőt nem használnak eközben. El tudjátok ezt képzelni?
Megmondom nektek őszintén, ez a pár óra volt életem eddigi legnagyobb élménye. Egy kis ideig úgy éreztem magam, mint egy letűnt kor egyik szereplője; akárcsak ha időutazáson vettem volna részt. Hazafelé menet, betértünk John egy amish ismerőséhez, aki éppen otthon volt. Reméltem, hátha bemehetünk a házba és széjjelnézhetek, de sajnos csak a műhelybe tértünk be egy rövid csevejre. Az emberünk történetesen asztalos volt, és már meg sem lepett, hogy egyetlen géphez sem tartozott kábel, konnektort a falon nem is vártam. És amikor fordultam kettőt, egyszer csak egy hatalmas asztallapon (később azt mondta „frissen gyalult”) legalább 50 kiló kolbásznak való ledarált húst pillantottam meg. Azt hittem ott menten rosszul leszek: semmi alufólia, de még csak ruha sem rajta nem hogy alatta valami és mindez egy istenhátamögöttkettővel helyen, egy koszos műhely kellős közepén. Na ettől az élménytől fogva már nem akartam a házba bemenni, és mindjárt nem találtam ezt a fajta életet olyan hűde romantikusnak.
Látogatásunk végeztével indultunk hazafelé, miközben Johnnal erről a különös életvitelről beszélgettünk. Az első dolog amit megjegyeztem, az az volt, hogy itt Amerika közepén fura angolt beszélnek. Mivel nekik ez nem anyanyelvük, otthon egymás között valami ó-német nyelven kommunikálnak, az angolt pedig azért tudják, hogy a külvilággal tartsanak kapcsolatot, ha kell. Általában csak apuka beszéli az egész családból. Illetve hallottam még egy másik történetet is, ami egy lányról szólt, aki egyszer megelégelte, hogy semmit nem tud a világról, csak az ő kis vallási közösségükről. Elindult világot látni, nővér szeretett volna lenni. Iskolába járt, dolgozott és pár éven belül nővér lett egy közkórházban. A vallását megtartotta, csak a látóköre volt szélesebb immáron. Hazatért, hogy megossza mindezt a családjával, hogy beszámoljon az életéről. Mikor megérkezett, senki nem várta, senki nem beszélt hozzá, még a szülei sem. Egyszerűen senki, kitagadták. Örökre.
Nos, ennyit az amishokról, ha érdeklődtök (már pedig biztos vagyok benne, hogy nagyon felcsigáztalak titeket), akkor csak Google it! ;)
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://lovelita-usa.blog.hu/api/trackback/id/tr431594786
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
h.Julcsi 2009.12.14. 14:43:51
döbbenet. Én megnéztem őket :D
Nem tudják ezek ,hogy miből maradnak ki..
Nem tudják ezek ,hogy miből maradnak ki..
lovelita 2009.12.17. 05:59:47
nem hát.. míg ott voltunk annál az asztalosnál, a lánya kijött kiönteni a moslékot vagy valamit. Nézett rám, mint valami ufóra, a magassarkúmban meg csini ruhában. Ő meg kötény, fejfedő. Érdekes élet ez is.
Utolsó kommentek