Hello emberek!!
Nos igaz hogy sulis témát ígértem következőnek, de időközben változtattam az elhatározásomon, mivel valahogy semmi izgalmas vagy vicces nem jutott most eszembe, amit le tudtam volna írni, úgyhogy majd egy másik alkalommal. :)
Tehát arra gondoltam, hogy leírom egy átlagos napomat az új családommal, ennél jobbat úgy sem lehetne kitalálni.
Az életünk kicsit olyan, mintha egy előre szépen kidolgozott forgatókönyv szerint zajlana, csak épp nem egy Hollywood-i szuperprodukcióban, hanem mondjuk egy kandikamera forgatáson. Vegyük azt alaphelyzetnek, hogy nem kell mennem iskolába (amikor ugyanis megyek, a legjobb részekről lemaradok, szóval így csak töredéke jut el az élménynek hozzám). Tehát reggelente Tomas szokott legelőször felkelni, hogy aztán felkeltsen mindenki mást a házban, annyival, hogy egy ajtónyitással kimenjen a konyhába. Ugyanis Tomas az azon fajta emberek egyike, aki mindenben elbotlik – a saját lábát már nem is említve, mindent lever vagy leüt, kiborít vagy felborít miközben saját magának okoz fej, kéz illetve lábsérüléseket. Mikor melyiket persze, hála Istennek nem mindig mindet egyszerre. Visszatérve Tomas elindul reggel 8 óra tájban, hogy először belerúgjon az ágy lábába felriasztva ezzel Erint, majd továbblépkedvén kinyissa az ajtót úgy, hogy ne figyeljen közben és rácsukja azt az ujjára vagy épp homlokoncsapja vele saját magát. Mikor melyik, természetesen. Ezzel a fél perces mozdulatsorral engem ébresztget finoman, mivel a fal, ami mellett alszok közös az övékével.
Szinte látom magam előtt, ahogy áll kint a konyhában, hogy valami reggelihez lásson. De mivel úgy dönt, hogy nem szeretne mindenkit felébreszteni, ezért inkább zabpelyhet eszik, amit először kicsomagol a zacskóból, majd visszacsomagol illetve elejti a kanalát legalább egyszer. Ekkorra Erin már talpon van; körülbelül úgy hat ez a reggeli szöszmötölés, mint valami csatazaj. Én általában még a félálom határán vagyok: hallok, de nem igazán reagálok, mivel még van esélyem pár percnyi nyugodt alvásra. Persze csak addig, amíg Erin el nem indul teát főzni magának, amihez vizet melegít a vízforralóban, ami persze alig észrevehetetlenül működik. Mire a forró víz készen van, Tomas rájön, hogy szeretne kávézni, amihez szerencsére nem kezd el új vizet főzni. (Az első pár napban még örültem is ennek, hogy jaj de jó, eggyel kevesebb mozdulat és hangzavar sor vár rám.) De mint ahogy az lenni szokott, nem azt kaptam, amit akartam.
Mivel mi, minden egyes nyugodtnak szánt reggelen kávét darálunk. Halálosan komolyan. Picike kis szerkentyű, igazi törpeméret. Ettől független biztos vagyok benne, hogy egy láncfűrésznek nincs olyan markáns hangja, mint ennek a kis dögnek.
Persze mindezt még lehet tetézni olyannal, hogy kávédarálást megelőzvén Erin kirántja a három kilós kávészacskót a fiókból fejjel lefelé tartva, hogy aztán minimum egy kiló kávébab landoljon a konyhában szerteszéjjel pattogva. Ezen koncert után már semmi esélyem nem hogy aludni, de ágyban maradni se. Reggel 8 órakor a nevetéstől majd meg szakadok, mert tudom, hogy a java még bőven hátra van!
Azt még nem említettem, hogy amikor Abe nincs itthon, és nem tudja a kutyáját magával vinni, akkor Bandit velem alszik egy ágyban, mert ugye imádja a kényelmet. Ilyenkor az az első dolgom, hogy megcsinálom őkegyelme reggelijét, hogy aztán mehessünk sétálni és kezdődhessen a nap! Tomas ekkorra már fél lábbal kint van az ajtón, de még visszajön legalább kétszer, mert mikor mit felejt el magával vinni. A kávésbögréjét bezzeg sosem felejti el, Erin előző hét végén 12 bögrét szedett össze a galéria és műterem környékén, habár az autójáról nem tudunk, mivel senki élő ember nem nyitja ki annak az ajtaját Tomast leszámítva. És hogy miért? A családban már csak hapcibusznak hívják, mert benne eltöltött 3 perc után megöl a por és kutyaszőr; nem érdekes, hogy allergiás vagy e vagy sem. A vezető ülésen kívül sehol nincs hely a 7 személyes kisbuszban, mivel mindig tele van szerszámmal, meg ki tudja milyen kincsekkel még. Tehát inkább nem is keresünk dolgokat tovább, ha már mindenhol megnéztük korábban, mert tudjuk, hogy csakis a fekete lyuk nyelhette el: a kisbuszt megtöltő lom valamelyik két rétege között található a megoldás, de nem éri meg érte feltúrni ezt a mesteri káoszt.
Tehát Tomas útrakél, én felkapom a kutyát, megiszom a reggeli kávémat és indulunk sétálni, miközben Erin pizsamában telefonál valamelyik svéd rokonnal. Van egy néni, aki mikor hív jól megfontolandó, hogy felveszed-e a telefont, mert legalább 40 szabad percednek kell lenni. Ugyanis szörnyű svéd akcentussal beszél, ráadásul olyan sebességgel, hogy alig lehet érteni. Ennek tetejében mindig annyi mondandója van, hogy megáll az ész, hogy 70 évesen ennyi minden történjék az emberrel. Legutóbb mikor hívott legalább másfél órát telefonált Erinnel, méghozzá úgy, hogy Erin alig szólt bele a kagylóba, ami azt jelenti, hogy a néni masszívan dumálta végig a másfél órát. Le a kalappal, igazán. Amikor meg senki nem válaszol a telefonra, hanem hagyjuk, hogy az üzenetrögzítőre mondja, amit szeretne, akkor is legalább 10 perces üzenetet hagy.
Mire visszaérünk a sétából, Erin már majdnem készen áll, persze ez még legalább egy órával az aktuális indulás előtti állapot. Habár 11 óra körülre már egészen jók az esélyeink arra, hogy elhagyjuk a fészket, persze csak az autóig jutunk, mivel nem olyan egyszerű beülni mindkettőnknek meg még a kutyának, meg még egy pár kosár cuccnak. Erin kis autója mindig tartalmaz egy boltra való festéket, ecsetet, papírokat meg mindenféle érdekes eszközt, ami elfoglalja a csomagtartót és legalább egy hátsó ülést le kell hajtani, szóval szegény kutya jobban érzi magát az első ülésen, mert ott legalább nem kell tartania attól, hogy valami agyonüti útközben. Tehát a kutya ül az anyósülésen, én meg hátul.
A galéria a szomszéd városban Fort Braggben található, körülbelül 20 kilométeres a távolság, forgalom alig van, de mégis több mint 25 percet vesz igénybe beérni. És akkor most lehet megdöbbentek mindenkit, de muszáj megemlítenem miért. Itt az emberek 95%-a minden nap be van bódulva, füvezni meg autót vezetni egyszerre pedig kicsit kockázatos, szóval inkább mindenki nagyi-tempóban vezet.
Tehát ha éppen minden jól alakul délre beérünk dolgozni, ahol pedig kész bolondokháza fogad. Levi képeket keretez a műteremben vagy éppen a filmjein dolgozik, Tomas a galériában van, hogy a látogatókat fogadja és beszéljen Erin munkáiról; az iroda-műteremben van, hogy levelekre válaszoljon a vendégházzal kapcsolatban; meg eközben lakást szerel be és fel, legutóbb segítettem neki bevezetni a vizet. Nos, mire mi ebbe a kis nyüzsgő képbe becsöppenünk, addigra Tomas teljesen ki van akadva, hogy a rohadt csap még mindig csepeg, van legalább 120 új e-mail és a galériában levő mozgásérzékelő cucc minden percben sípol, mert emberek ki és bejárkálnak a földszinti galériában, szóval neki minden egyes alkalommal ki kell másznia a mosogató alól, leszaladnia, hogy aztán visszajöhessen és 3 perc múlva csinálhassa az egészet elölről.
Ekkor én átveszem a galériaügyeletet, és kikapcsolhatjuk a sípoló kis vackot, ami mindenkit az őrületbe kerget rekordidő alatt. Erin megválaszolja az e-maileket, Tomas pedig marad a mosogató alatt és kiabál Levi-jal, hogy nézze a másik végén, hogy nem csepeg-e. Persze, ahogy megnyitja a vizet, nemhogy csepeg, de ömlik a lyukból a víz, de azt nem hallja, hogy Levi kiabál neki, hogy „Záááárd el a vizeeeet!!!”. Természetesen a földszinten én ezt kiválóan nyomon tudom követni anélkül, hogy ott lennék.
A levelek megválaszolása után Erin legtöbbször lemegy a galériába festeni és akkor én visszamehetek segíteni csapot szerelni vagy filmet vágni, és végleg kikapcsoljuk a mozgásérzékelőt. A legkellemesebb órák egyike ez. Amikor Erin mondjuk elmegy ebédelni, akkor én figyelek a galériára és segítek is közben, tehát a kis fülsértő bekapcsolva marad.
Legutóbb Erin elment egy pár órára, és senki nem volt, akinek szüksége lett volna rám, szóval üldögéltem fent szépen nyugalomban, amikor a mozgásérzékelő elkezdett sípolni. Lesétáltam a lépcsőn, de mire leértem senki nem volt ott. Hm, gondoltam biztos nem is akartak semmi komolyat. Mire visszamegyek, megint sípol. Na mondom, visszajöttek. Leérek, sehol senki. Na ez itt már gyanús volt, habár megint csak visszasétáltam, az utca kihaltsága lévén. Még csak a lépcsőházban jártam, már hallom, hogy visít az a kis vacak, szóval hátraarc és leszáguldottam a lépcsőn, hogy megint a semmit találjam. Akkor vettem észre: Tomas egy lécet támasztott az ajtófélfa mellé, pont a kis érzékelő elé, ami persze minden fél percben beindult arra, hogy valami volt a kis látómezejében…
(Ezóta az eset óta már megőrített mindenki mást is rajtam kívül, szóval ki van téve sípoló őnagysága a folyosóra egy zacskóban, ruhákba bugyolálva, hogy minél kevésbé halljuk; én pedig bújom a netet valami rezgő vagy villogó, de NÉMA mozgásérzékelőért.)
Délutánra lecsendesedik mindenféle őrület, egészen nyugodttá válik minden, persze viszonyítva a fentebb említettekhez. Esténként én általában egyedül vagyok (egy ilyen nap után még barátokhoz vacsizni menni már nekem is sok) vagy pedig valami rémes filmet nézünk, amit a filmes szakértő Levi választ ki, ha éppen odaadjuk neki a választás jogát. (Legtöbbször nem.)
Nos, ez a mi kis életünk, mostmár az enyém is kicsit. Persze ennek még ezer változata van, a leírtak csak egy általános állapotot ábrázolnak. Minden változik, ha például Abe látogatóban van vagy Levi is ebben a házban alszik Stogie-val, nem a saját lakásában. Ő ugyanis a család bohóca, mindenkit úgy utánoz, hogy hihetetlen; habár a díjnyertes a 90 éves nagymama ivási technikája. De ezen kívül még rengeteg más dolog is van: pár napja reggel egy komplett embert épített az ágyába a saját helyére, hogy engem megvicceljen.
Szóval az összegzés: 2 gyerek, akik hol itt hol ott vannak; 2 kutya, akik gazdiktól függően hol itt, hol ott vannak; 2 ház plusz a műterem-galéria-lakás, ahol mindig áll a bál és amire éppen szükséged lenne tárgy, az valahol ebben a bűvös háromszögben van valahol, de tutira nem ott, ahol te vagy; 2 autó plusz egy kis autó, ami eladásra vár és ennek tetejébe egy magyar cserediák, csak hogy minden egyszerűbb legyen. :)
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://lovelita-usa.blog.hu/api/trackback/id/tr461777632
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Szerike 2010.03.19. 07:48:21
Szia cica:) úgy látom,hogy nem unatkozol itt.De legalább izgalmas,vicces és érdekesek a napjaid.Várom a következő blogot Hawaii-ról:D szeretlek (L) puszkóó
apukám 2010.04.29. 00:47:39
Kár,hogy elveszett a tollad Nagylány! Én
megkeresném a helyedben...Hátha előkerül!
megkeresném a helyedben...Hátha előkerül!
Utolsó kommentek