Éééés a folytatásban pedig: a San Francisco-ban tett 1 napos, de annál tartalmasabb kirándulásunk!
Október 9-én délután egy órás késéssel indultunk el. Az egész napot itthon töltöttem pakolással, készülgetéssel, de még így is rohannom kellett, hogy délután 1 órára a megbeszélt helyen legyek. A nő, akivel utaztunk, szörnyen kényelmes ember: először is még egy háromnegyed órát eltöltött egy bevásárlóközpontban, miközben én a kocsiban ültem és vártam. Megfésülködtem, feltettem egy kis sminket, megebédeltem és még újságot is olvastam, míg ő vett egy kis szatyornyi rágcsálnivalót.
Gondoltam, hogy az utam rettentő jól kezdődik, amúgy sem voltam a legfényesebb hangulatomban. Erre az egészre meg még rátett, hogy a tájföldi cserediák, aki szintén velünk jött, enyhén szólva szereti a meleg éghajlatot. És akkor innentől kezdve el lehet képzelni a hangját, megjelenését meg a többit… Az angolját nem lehet érteni, annyira furán, szinte artikuláció nélkül beszél. A társaságom egyszerűen felemelő volt. Ezt tetézvén pedig a nőci bejelentette, hogy olyan tempóval vezet, mint egy nyugdíjas, mert fél. Bíztam benne, hogy talán csak túloz, de nem: a 4 és fél órás unalmas út kezdetét vette.
Elég sok mindent csináltam út közben, de még ez sem kötött le egészen, halálra untam magam, míg oda nem értünk. Viszont attól a perctől kezdve, hogy megálltunk a parkolóban vasárnap reggelig meg sem állt a pörgés!
Amint kiszálltam a kocsiból körülbelül 5-en ugrottak a nyakamba, hogy végre megérkeztem. (Egy pillanatra elképzeltem, hogy milyen lesz az, amikor majd mindez Ferihegyen történik, más emberekkel, és más nyelven.) Tehát mindenkit sorba ölelgettem, majd pedig lepakoltam a cuccomat a szállásunkon. Na és akkor itt álljunk is meg egy pillanatra. Azt előre tudtam, hogy zuhanyzóra nem is számíthatunk, de rádöbbenni még fájdalmasabb volt. Egy óvodában lettünk elhelyezve!! Mini székek, mini asztalok, főzősarok: minden, ami kell. Igazából csak az első 5 perc volt sokkoló, utána már csak nevettünk az egészen. Hogy van három WC és egy kézmosó, erre pedig 16 lány.
Miután mindent lecsekkoltam és a hálózsákot, polifómot, kispárnát meg az összes apró holmimat leraktam, megkerestem a magyar srácot, hogy végre valakivel beszéljek már magyarul is. Mit ne mondjak, az élmény meglepő volt. Először is teljes természetességgel köszöntünk egymásnak angolul, és addig folytattuk így amíg teljesen kényelmes volt így beszélgetni. Aztán váltottunk magyarra, és mikor mindent megbeszéltünk a saját nyelvünkön, amit angolul kicsit körülményes lett volna, ismét cseréltünk, és ez így is maradt az egész hétvége folyamán.
Ez idáig mindenki a parkolóban ácsorgott további barátokra várva, de az idő nagyon szelesre fordult, így hát be kellett mennünk a játszószobába. A beszélgetések pedig tovább folytatódtak. Annyira furcsa volt körbenézni: 22-en vagyunk 17 különböző államból. Mindenki más szinten van a nyelvvel, mindenki más akcentusban, ritmusban és tempóban beszélt. De ott voltunk, együtt, egyetlen pici pontján a Földnek és ugyanarról társalogtunk, és olyan volt, mintha ezer éve ismernénk egymást.
Mint kiderült, mindenki hasonló szituációban van, mint én, csak bennem ez eddig fel se merült. Folyton irigy voltam mindenkire, mikor miért: az egyik egy gyönyörű házban él, pálmafákkal meg nagy kutyával, tiszta családi idill. Mint kiderült, a család nem a háta mögött, hanem szemtől szemben utálja, nem engedik neki, hogy használja a család számítógépét, így nem tud képeket felrakni és a saját családjával érintkezni. Ezeket mindet csak a suliból tudja elintézni. Szívás.
Egy másik diáknak szörnyű családja pedig tényleg kimeríti az elviselhetetlen fogalmat. Az anyuka lusta, soha nem főz, pedig mindig otthon eszi a fene. Általában heti két-három alkalommal rendel valamilyen étteremből, és az ezek között eltelt időben pedig a maradékot eszik. És ez így megy hónapok óta. Ha pedig a cserediák véletlen meg mer kockáztatni egy hűtőnyitást, akkor először csak nézik mereven, és amint kiderül, hogy mit vett ki belőle, annak alapján dől el, mennyire szólnak be neki.
Vagy ott egy másik csaj, akinek a városa iszonyú jó, forgalmas, nyüzsgő, napsütéses; egyszerűen minden, ami nekem hiányzik. Az egyetlen probléma az, hogy az iskola túl nagy neki, nem veszi észre senki, nincsenek barátai, mert annyira ritkán látja őket. Ez is szívás.
És akkor van egy másik történet még, ami nagyon kiakasztott. Német lányt történelem órán, a történelem tanár (!) megkérdezi: „Na és mondd már, Hitler él még?” Hát egy ilyen kérdést fogalmam nincs hogyan kezelnék. Így aztán beletörődtem abba, hogy senkinek nem tökéletes, miért is lenne pont nekem az?
Gondolom most le vagytok döbbenve kicsit, hogy ilyen is van. Hát igen, én is elképedtem egyik másik történeten, amit röpke két hónapnyi itt éléssel tapasztaltunk. Na de térjünk is vissza az események leírásához. :)
Szépen lassan mindenki megérkezett, hiánytalanul, széles mosollyal az arcán, így aztán elkezdődhetett a vacsora. Őszintén mondom nektek, kitettek magukért: olyan terülj terülj asztalkámat varázsoltak az „oviba”, hogy igazán mesébe illő volt.
Vacsi után mindenki elvonult a saját kis baráti körével minden apróbb kis részletet átbeszélni, elsugdosni, hogy ki hány főbenjáró bűnt követett el (no pia, no drog, no szex, no vezetés). A meghökkentő tapasztalatoknál már csak ezek voltak hajmeresztőbbek. De ezeket nem teszem közszájra, mert még véletlen hivatalos személy is olvassa ezt a kis írást, és akkor mindenkit bajba keverek. De az otthoniak megnyugtatására közlöm, hogy én a teljes tiszta emberkékhez tartozom, semelyik szabályt nem hágtam át. Haha. Egyébként nem is nehéz megállni ezeket, így belegondolva. :)
Miután ezek a körök is lefutottá váltak, elmentünk berendezkedni a hálótermünkbe, természetesen nem koedukáltan aludtunk, szóval minden formálisan zajlott. Ehhez képest, a terem, amit kaptunk, az állatos terem volt. Volt bent élő állat is, nem is egy! És akkor most hagyok nektek időt kitalálni, mikről van szó. Ha véletlen elefántra vagy zsiráfra gondolnátok, akkor nem talált!
Egy egész helyes kis elkülönített szekcióban egy patkánypár, egy hörcsögpár, és egy családnyi egér élte mindennapjait. De ezt persze nem mondták el, mikor bejelentették, hogy ez lesz a mi szobánk. Lányoké. Először csak a szagukat éreztem, aztán mikor elkezdtem kutatni a forrását, már tudtam, hogy valószínűleg mire számíthatok. Persze ez a másodpercnyi idő nem volt elég arra, hogy maximálisan felkészüljek…
Mivel többször nem akarok rájuk visszagondolni, még itt jegyezném meg gyorsan, hogy az éjszaka folyamán egy percre sem fejezték be az evést, rágcsálást és mozgást. Körülbelül hajnali 4 lehetett, amikor mindenki felriadt arra, hogy valami óriási puffanással földet ért a termünkben. Az egyik hörcsög kiesett a mókuskerékből, szaladás közben. Na. Szóljatok hozzá.
Az este további részében a végső kimerülésig hallgattuk a Cotton Eye Joe-t, és táncoltunk is rá. Először elkezdtük négyen, majd tízen lettünk, később pedig már körülbelül harmincra gyarapodtunk. Vicces volt igazán. Ja és ezen az estén összeszámolva körülbelül jó 500 képet készítettünk.
Másnap reggel 6:25. Képzeljetek el egy csatateret, ahol mindenki keresztbe-kasul alszik egymáson, mindenféle hálózsákban, kispárnával, dideregve és kócosan. Hát ezek voltunk mi. A lányok. Az ébresztőnk pedig maximális hangerőre tekert jóreggelt-zene volt, amit így utólag csak köszönni tudok, mert ez volt az egyetlen működő taktika, hogy bármilyen életet is verjenek belénk. Mindenki kivánszorgott nagy nehezen a reggeliért, és próbált nem arra gondolni, hogy mennyire jól is esne egy forró zuhany.
A finn leányzóval (továbbiakban Kaisa), már majd megvesztünk egy kávéért, ilyen hajnalok hajnalán, de sajnos a rögtönzött büfénk csak tejet és narancslevet kínált. Így aztán ahogy beletörődve próbáltunk felébredni a müzlinktől, felpillantva megláttam, ahogy a felnőtteknek egytől-egyig kávé van a kezükben. Innentől kezdve jött a könyörgés, hogy léciléci, meg ilyenek. Hát persze, hogy nem, mert ez nem olyan dolog, amit lehet kérni. Ez nekünk per pillanat elérhetetlen volt. De akkor hirtelen ötlettől vezérelve felajánlottam ellenszolgáltatásaimat, amit némi gondolkodás után el is fogadtak. (Az élet ugyebár ilyen, semmi nincs ingyen; ez is a tananyagunk része itt. Haha.) Mégpedig az egész ebédlőt, társalgót rendbe kellett hoznunk 10 perc alatt. Egy másodperccel sem volt több időnk. Rohantunk, töröltünk, sepertünk, kifulladtunk, visítottunk, hogy nem leszünk készen időben… majd pedig felébredtünk teljesen.
DE! A kávét megkaptuk, és amilyen diadalittasan csak lehet, fel és le vonultunk a többiek között, hadd sóvárogjanak. Hát igen, így még jobban örültünk a kávénknak mindketten.
A kényelmes reggeli után még kaptunk 20 percet elkészülni, majd pedig rögtön indultunk is San Francisco-ba. Mindannyian izgatottak voltunk, nekem meg végülis ez volt az első célirányos látogatásom a városban.
A program egy komppal kezdődött, amikor is a város északi feléről jutottunk át a belvárosi részre. A vízről már megpillantottuk a Golden Gate hidat, az Alcatraz szigetet, és a város mindenek felé magasodó látképét. Mit ne mondjak már itt lenyűgöző volt az egész, a köd ellenére is. Talán ezzel a tényezővel még inkább hasonlított igazi önmagára: pont olyan volt, mint a filmeken.
A kikötő olyan volt, mint egy parkoló a vízen: már emberek sorakoztak a felszállásra, hatalmas várótermekben gyűlt össze a többi utazó. Amint magunk mögött hagytuk a várót az éttermekkel és kafeteriákkal, és kiléptünk az időközben napfényes utcára, egyből szemünk elé tárult a hely igazán metropolisz arca. A nyüzsgés, az utcai zenészek muzsikája, a közlekedés hangjai. És utcai növényekként pálmafák sorakoztak. Mit ne mondjak érdekes volt őket hol ködben, hol napfényben látni. :)
Sajnos sok idő nem volt bámészkodni, mert sietnünk kellett, hogy elérjük San Francisco tipikus villamosát, aminek a kábelei a földben futnak, és nyitott, tudjátok. Annyira sok filmben szerepelt már, hogy mindenki azt várta a legjobban szinte, hogy vajon milyen érzés a villamosról kilógni. Megmondom őszintén én is ezt vártam a legnagyobb lelkesedéssel, és ki is verekedtem magamnak a legelső, lógós helyet. Naná, hogyha már egyszer ott vagyok, nem fogok belül ülni! Végülis így utólag, meg kell valljam nektek, hogy a filmeken sokkal romantikusabb, ahogy a szereplők csak felugranak, aztán megmentenek mindenkit, majd egyszerűen leugranak róla. Először is kerek 5 dollár ellenében lehetett felszállni, ami egy ezres. (mondjuk az élmény megfizethetetlen.)
Ugyanis baromi jó ez a lógás dolog is, csak ugye az utcák nem vízszintesek, hanem pont olyanok mint a filmeken: naaaaagy domb, méééély völgy, így szépen sorban. Nagyon kellett kapaszkodni; ahhoz pedig elég gyorsan haladtunk, hogy tökéletesen oda is fagyjak. A kedvenc részem még is az volt, amikor a „sofőr” odaszólt mindenkinek, hogy most ne lógjunk ki nagyon, mert a szembeforgalmat elengedte a lámpa…
Folytatás a következő blogban várható! Ígérem most nem fogok kihagyni egy hetet :) puszi!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://lovelita-usa.blog.hu/api/trackback/id/tr541466935
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.
Utolsó kommentek