Szia, kedves olvasó!
Örülök, hogy megint idetévedtél. Most ez a mai bejegyzés ilyen személyes hangvételű lesz, ne lepődj meg. :)
Szóval, ahogy valószínűleg tudod, elkezdtem az úszást 3 héttel ezelőtt. Időközben beléptem a helyi úszó egyesületbe, amit nagyon élvezek. Az edzések nagyon kemények, én csak heti 2x2 órára járok, de nekem bőven elég. A klubban kábé 13 év az átlagéletkor, így aztán nem sok emberrel tartom onnan a kapcsolatot, de azok páran, akik nagyjából az én korosztályom azokkal jóban vagyok.
3 edző tréningezi a gyerekeket, csoportokra vagyunk bontva, és minden csoportnak saját edzésterve van az adott napra. A medence 25 yard hosszú (22,86 méter egészen pontosan), tehát a mennyiségek eléggé cifrák, de most már kezdem megszokni őket. Míg mi edzünk, a szülők összeülnek és megbeszélik, hogy mit lehetne javítani a klubon, milyen versenyekre nevezzünk be és kinek mit kell vállalnia különböző eseményeken. Kedves, nemigaz? Mindenki komolyan veszi a rá kiszabott tennivalót, és semmilyen térítést nem vár. Az úszóknak kötelező biztosítást fizetni, egyúttal pedig megkapják az Egyesült Államokban való versenyzés jogát. Nekem is van most már!
Egyébként az elhatározás, hogy úszok, onnan indult, hogy az első hónap elteltével cserediák barátaim elkezdték mondogatni a súlyproblémáikat, persze a mit tegyek most? kérdést ismételgetve. A rossz példákkal pedig otthon már találkoztam, úgyhogy meg akartam előzni ezt az egész elhízás témát. Nem akarok én is 2 helyet foglalni a repülőn, mint anno az útitársaim! A 3 hónap itt lét után is ugyanolyan súlyú vagyok, úgyhogy aggódnom nagyon nem kell, habár továbbra is betegesen félek attól, hogy 70 kilósan megyek haza.
Időközben míg nem írtam, vége lett az első negyedévnek az iskolában, ami az első szemeszter felét jelenti. Igen, tudom, ez eléggé bonyolult, de miután megérted, már nem nehéz követni. Szóval ilyenkor mindenki megkapja a bizonyítványát, amit postán küldenek, tehát valószínűleg nem tudod elkerülni a szülői rálátást. :) Az első és a harmadik negyedév nem számít ugyan, de én marhára boldog vagyok, hogy csak A és B jegyeim születtek, amik itt a legjobbnak számítanak. A skála F-ig megy, ami „fail”-t vagyis bukást jelent, mondjuk itt a „fucking ass” kifejezést használják a fiatalok. Remélem, ha 18 éven aluli vagy, akkor becsuktad a szemed olvasás közben. (Én is így tettem, míg leírtam.) Hihi. Szóval elég ritka, hogy valaki ezt kapjon, úgymond nehéz elérni. Én összességében büszke voltam a teljesítményemre, főleg úgy, hogy másfél hónapig azt sem értettem, hogy milyen órán miről beszélünk…
November 13, péntek. Eddigi legcsodálatosabb napom. Komolyan. Végre megérkezett a várva várt, családi csomag. Dóri pakkot kapott!! Tele minden jóval, földimogyoróval (na jó, azt majd a mikulás hozza, de hát érted..) 10 napig utazott az én kis magyar cipősdobozom szerte a nagy Amerikában, én pedig már tűkön ülve vártam, hogy mikor teszi le a postás a küszöbre, de ez a pillanat csak nem akart eljönni. Egészen eddig a napig. Amint hazaértünk az iskolából, ellenőriztem a bejáratot, és csalódottan konstatáltam, hogy csomag ma sem jött. Szomorúságosan és félve attól, hogy talán sose fog megérkezni, indultam be a házba, mikor Betty felkiáltott az aznapi postával a kezében. Itt egy értesítés, hogy a csomag a Mendocino postán várja a címzettet! Ezzel a lendülettel indultunk is vissza a városba, nem bírtam volna ki még egy órát sem anélkül, hogy látnám, kezembe fognám.
A postán persze sorba kellett állnom, aláírni 4 féle papírt, megvárni, míg megkeresik a - valószínűleg egyetlen - Magyarországról származó pici dobozt. És én olyan türelmetlen voltam!
És akkor a néni bájos mosollyal letette elém a pultra. Én meg meg se köszöntem, csak sarkon fordultam és elrohantam a jogos tulajdonommal. (Itt azért gyorsan hozzáteszem, hogy eléggé csalódott is voltam az örömöm mellett. A világ talán legkisebb cipős dobozát tartottam a kezemben.)
Kocsiba pattantam, és egész hazáig ölemben a csomaggal a kezeimen ültem, hogy nehogy véletlen letépjem a papírt róla izgalmamban. Istenem, micsoda fárasztó pillanatok voltak ám ezek! Megállni, hogy belenézzek, örüljek és kipróbáljak mindent belőle! Aztán nagy nehezen hazaértünk, én berohantam a házba, előkaptam a fényképezőgépemet, kattintottam kettőt, és utána már nem láttam értelmét az önmegtartóztatásnak. Letéptem. Persze óvatosan, hogy megmaradjon anyukám keze írása a csomagoláson, meg az a 10 darab bélyeg és a többi pecsét, emlékbe. Egy egész örökkévalóságnak tűnt nekem, mire ki tudtam bontani a ragasztószalag fogságából a fedelet.
És akkor kinyílt. 3 dolgot pillantottam meg benne először, a legapróbbra összehajtogatva. Egy nadrágot, egy mellényt és egy halom kokárdát. Ezeket mind kértem. Majd kipakoltam szép gondossággal, elraktározva minden kellemes másodpercet, amit a felfedezés öröme okozott. A következő sor a régi fényképezőgép volt, majd egy csomag finom tea, a szemüvegem, amit a pakolásnál otthon felejtettem még augusztusban, és egy pár fekete nejlonzokni. Ezek is a rendelésemre érkeztek, jó volt végre a kezemben tartani őket. (Főleg a fényképezőgépet, de erről később.)
Az ezt követő réteg volt a meglepetés része. Úgy tűnt nekem akkor, hogy ez valami varázslatos feneketlen doboz, amiből sosem fogy ki a tartalom. 4 tábla legújabb, téli MILKA csoki, amit megjegyzem, itt nem lehet kapni (micsoda hely ez, nem igaz?!), Sport szelet, Kinder tejszelet (nyammii!), két kitűző a Rotary kabátomra és egy vaskos csomag tele dvd-vel. Kedvenc filmjeim, amiket sosem láttam még, de mindig meg akartam nézni, és egy cd, amire Apus válogatta a zenéket. Igaz, hogy mindet le tudnám tölteni akárhonnan és másnak ez a lemez csak egy lemez, de számomra felbecsülhetetlen értékű. El sem tudom képzelni, hogyan lehetett ennyi mindent ilyen kis helyre bepakolni, de tökéletesen belefért minden. Sírtam, nevettem, visítottam, megint sírtam, közben pedig magyarul beszéltem - magamban. Este, mikor a suli-pszichológus barátnőmmel színházba mentünk és kérdezett a napomról, akkor is csak bőgtem; nem voltam képes róla beszélni, minduntalan meg akartak fullasztani a könnyeim.
Sosem gondoltam ezelőtt, hogy ilyen jó érzés csomagot kapni, még akkor is, ha tudod, hogy érkezik. Nem bántam volna, ha nem raknak bele nekem semmi egyebet, csak azokat, amiket kértem, valószínűleg ugyanilyen őrületesen boldog lettem volna. Most már azt hiszem értem, mit érzett Nyilas Misi, mikor pakkot kapott. :)
Utolsóként pedig ígéretemet beváltván, a fényképezőgépről. 1980 körül gyárthatták az utolsó darabot, tehát nem mai csirke. Orosz, úgyhogy egyáltalán nem hasonlít semmilyen más gyártmányra, hiába azok majdnem egyformák. Ő az enyém; teljesen egyedi. Elneveztem Raszkolnyikovnak, maradjunk hűek a származásához. Szóval mikor először bevittem fotózás órára, a tanárnő el volt ájulva tőle, mert hogy ennyire más. Aztán mikor oda került a sor, hogy hogyan kellene a már benne levő filmet visszatekerni, akkor megállt a tudományunk. Ugyanis mikor a dobozban megtaláltam, én kinyitottam nagy nehezen, de arra nem számítottam, hogy film is van benne. Tehát gyorsan visszacsuktam, hogy ne rontsam el az egész filmet. Így aztán hogy ne tegyem tönkre az összes képet rajta, segítség kellett az újbóli, immáron biztonságos felnyitáshoz.
De mivel már a külsejében sem hasonlít semmire, persze működésben is egész jópofa eltérések vannak. 15 perc próbálgatás után feladtuk, egyszerűen már nem volt gomb és tekerő, amit ne tapogattunk volna körbe. És akkor itt tenném hozzá, hogy körülbelül 3 gomb és 4 tekernivaló van az egészen, ami valljuk be, nem olyan sok. Kénytelen voltam használati útmutatót keresni az interneten, mert egyéb ötletünk már tényleg nem volt. Nagy nehezen találtam egy-nem viccelek- 7 oldalas használati útmutatót, ami oroszról angolra lett lefordítva. Gondolhatod mennyire sikerült, úgyhogy szükségünk volt egész jó logikára, az eddigi tudásunkra és tapasztalatunkra. (Ekkora már 10 másik osztálytársam állta körbe a tanárnőt és engem.) Betekertük a filmet, de mivel nem voltunk benne biztosak, hogy sikerült-e, ennyi meddő próbálkozás után, bevonultam a töksötét szobába (merthogy ilyen is van) hogy kinyissam.
5 percnyi hiábavaló nyomkodás és kínlódás után feladtam, nem jutottam dűlőre. Kimentem, elolvastuk a használati útmutató ezen szakaszát, az új információval pedig visszavonultam, hogy már pedig most kiszedem ezt a macerás filmet, ha törik, ha szakad. Egy icipici kis hülye pöcök mozgatásával nyílt ki végül, de úgy, hogy a fele fényképező a kezemben maradt. Semmit nem törtem el, hanem az én Raszkolnyikovom olyan régi, hogy ezek a darabok még nincsenek beleépítve. Na tessék. A tanárnőnek igaza volt: old school camera. Bizony. :)
De nekem nem vette el a kedvem semmi se, főleg azzal a tudattal, hogy csodás képeket csinálnak a problémás gépek. És anya szerint is tökéletes, szóval bízom benne.
Egyébként elkezdtem az előző héten készített képeim előhívását a negatívról. Vettem speckó papírt meg minden, lassan olyan leszek, mint egy profi. Legközelebb elmesélem azt is, hogyan hívunk elő egy negatívot!
Remélem tetszett ez a bejegyzés Kedves olvasóm, beleértve ezt a kis személyességet. :) Ígérem hamarosan jelentkezem, ne felejtsd el csekkolni az oldalt néhanapján, nehogy lemaradj!
Hiányzol.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://lovelita-usa.blog.hu/api/trackback/id/tr651535970
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.
Utolsó kommentek