Szia mindenki!!
Megint lemaradtam, de most jó okom van rá. Na, de mindent a megfelelő sorrendben. Nyugodjatok meg, az elkövetkezendő 4 posztra már megvan témám, szóval lesz mit olvasgatnotok!
Mielőtt elkezdeném a mesélést, kérlek benneteket, hogy minden részletet alaposan jegyezzetek meg, mert minden egyes kocka elengedhetetlen része a kirakós játéknak, aminek az eredménye a mostani hihetetlen, de igaz történetem.
Körülbelül másfél hónapja kezdődött minden. Betty egyik reggel közölte velem, hogy hálaadásra (ami minden év novemberének utolsó csütörtökje) Michigan-be látogatunk, és a család nagyobb részével ünneplünk. Most ugorjunk is át egy pár hetet és kerüljünk november 21-ére időben. A közben eltelt időszak nem lényeges a végkifejlet szempontjából.
Tehát a készülődést mindenki elkezdte az előző héten, így én is. Elkezdtem átgondolni, hogy mire-és mire nem lesz szükségem, mit kell még az indulásig elintéznem és így tovább. A szokásos teendőket listáztam és szépen lassan végre is hajtottam őket. Az egyik pont- a lista alján- az útlevelem kulcskérdése volt.
Ugyanis miután megérkeztem még augusztusban, az útlevelemet széfbe helyezték, ami a bankban található. Mondván nincs rá szükségem jó ideig, az engedélyük nélkül pedig úgysem utazhatok, így én is elégedett voltam a helyzettel, tekintve, hogy a lakást nem zárjuk sohasem, de ez már más tészta. Tehát mostanra sürgetővé vált a kérdés, hogy visszakapjam.
November 20-án, pénteki napon, iskola után elmentem az újdonsült, de már régi csirke counselloromhoz, hogy szedje ki nekem a széfből a papírjaimat. Körülbelül 5 percem volt mindezt elmondani neki, mert a család nagy sietségben volt. Viszont Susan végig telefonálta az én 5 percemet, és Betty már ki volt akadva, hogy miért tartok fel mindenkit. Így aztán úgy hagytam el az irodát, mintha mi sem történt volna, mivel a célomat nem értem el; egy árva szót nem tudtam megbeszélni vele. Amint hazaértem próbáltam hívni őt a munkahelyi telefonján, de már senki nem felelt. Tovább próbálkoztam és végül elértem az otthonin, amin végre el tudtam neki magyarázni, hogy miért volt ez a délutáni villanásnyi némaműsor az irodájában.
Természetesen nem hagytam ki a legfontosabb mondandómat a papírjaimról, és legnagyobb meglepetésemre azt válaszolta, hogy az útlevél nem fog kelleni, teljesen nyugodtan utazhatok vele. És még azt is hozzátette, hogy ha bármi gond adódna, ő akár az éjszaka közepén is be tud menni a bankba, de semmi ilyen nem lesz. Valahogy a válasza nem nyugtatott meg, de elfogadtam. Tudod, ő a felnőtt, te meg a gyerek, van jobb választásod? Hát persze, hogy nincs... Ez már csak amolyan szociális kérdés, amibe talán nem mennék bele most.
Szóval én tovább is léptem a kérdésen, ami így utólag eléggé egyértelmű hülyeség volt részemről, de a már fent említett belémrögződés miatt, ennyiben is hagytam a dolgot. Aztán ahogy eltelt a péntek este, majd a szombati nap, valahogy az agyam csak tovább pörgette ezt az egész témát. Mi van akkor, ha mégsem volt Susannak igaza? Mi van akkor, ha ott állok majd a San Francisco reptéren és nem engednek felszállni?
Szombat este negyed 11kor döbbentem rá minderre, mint derült égből villámcsapás, úgy hasítottak belém a sokkoló felfedezések. A fürdőszobából rohantam ki úgy, ahogy voltam, törölközőstől és a döbbenettel az arcomon. Azt hiszem kicsit megrémíthettem a családot, mert pont úgy néztek rám, mint arra, akinek éppen most ment el az esze. Mikor aztán elmagyaráztam nekik mindezt, már értették, hogy miért rontottam rájuk. (Látjátok? Nekik sem volt eszük ágában sem az én megfelelő utaztatásom kérdése, én voltam az egyetlen, aki gondolkodott is rajta!)
Késő este lévén az intézkedést elnapoltuk másnapra, azaz vasárnapra. (Általában az ilyen dolgok hétvégén történnek, hogy még könnyebb lehessen az életed. ) Ja és ami még megkoronázza ezt a mesés helyzetet, mindvégig hétfő hajnali indulásról volt szó már hónapok óta. 30 óránk maradt.
Vasárnap reggel kaotikus állapotokra ébredtem, reggel fél 9-kor már égtek a telefonvonalak a házban, mindenki megpróbált valamit intézni. A vészjelzést mi adtuk le elsőként Susannak, aki hívott egy másik Rotaryst (Harold Hauck-ot, akit anyáék később a könnyebb értés végett elneveztek Hórukk Úrnak), Hórukk Úr pedig telefonált a bankos ismerősének. Szombat este még abban bíztunk mindannyian, hogy kis város-kis bank, nem akadály bemenni akkor is, amikor zárva van: ilyen végszükség esetén biztos tesznek kivételt.
Igen ám, az emberek tennének kivételt, a technika már keményebb dió. Biztos ismeritek azt az érzést, amikor mindent elkövettek azért, hogy valamit megvédjetek mindenféle külső káros hatástól, és a végén saját magatokat zárjátok ki a szűk körből. Nos, ez történt velünk is. A bank széfjein időzár van, akárcsak a világbankokban, ami azt jelenti, hogy reggel 8 óráig az Úristen se fér hozzá a bent lévő tárgyakhoz. Plusz Mendocino 4 órányira van a reptértől, így aztán fizikai képtelenség lett volna a 10:55-ös gépen ülni.
Miután ezt a teljesen letaglózó hírt megkaptuk, el kellett döntenünk, hogy hol akarom tölteni a hetet: itthon egyedül, valami idegen ember házában, vagy repülni az eredeti célomhoz, csak egy másik időpontban. Én tudtam mit akarok, és a család is amellett volt, hogy menjek én is, ha már eredetileg is így volt.
Persze az túl egyszerű lett volna, ha csak úgy simán át tudjuk íratni a repjegyem egy másik indulási időpontra. Az átíratás díja minimum 30ezer forint, és még a hazautam időpontját sem tarthattam meg 1200 dollár =240ezer forint hiányában.
Míg Betty és John a netet böngészték, hogy hol lehetne olcsó, de mégis időben passzoló jegyeket találni, addig én anyával beszéltem msn-en meg telefonon. Szegénykém teljesen ki volt akadva, jobban mint én, és tetézvén a rosszkedvemet, kijelentette hogy szó sem lehet arról, hogy egy légből kapott új terv szerint egyedül utazzam át az Egyesült Államokat. Én hiába könyörögtem, hogy csak hadd menjek, semmi gond nem lesz, Cicu hajthatatlan volt.
Már elképzeltem magamban, hogy milyen fenomenális hetem lesz így egyedül, a teljesen izgalmas másik helyett, ráadásul egy csomó gondatlan, felelőtlen felnőtt miatt!
Nagy nehezen találtunk egy megfelelő járatot, ami olcsó is volt és egy hasonló útvonaltervet tartalmazott, mint az eredeti. (Vagyis nem volt olyan gázos, mint amilyeneket korábban találtunk.) Anyának szóról szóra elmondtam minden részletet és elzavartam, hogy kérdezze meg Apát, de nagyon sürgősen, mert az internetes jegyekért folyó harc másodperceken múlik, főleg ünnep előtt.
Aztán 2 perccel később hál’ isten Apus igent mondott, én pedig már bólintottam is arra, hogy fogadjuk el a jegyet, amilyen gyorsan csak lehet és legyünk túl ezen az egész mizérián. Már majdnem dél volt. Az üzletet lebonyolítottuk, Anyus pedig a lelkemre kötötte, hogy mondjam meg mindenkinek, hogy ha bármi bajom lesz, akkor mindenkit beperel meg hasonlók. Még szerencse, hogy senki nem ért magyarul, mert igen csak lestek volna az én anyukám szavai hallatán. Hehe.
Az eredeti útvonal: San Francisco- Houston (Texas); Houston- Grand Rapids (Michigan) Egy átszállás, előre megtervezett, nyugodt utazás, és persze nem egyedül.
Ehhez képest az enyém: San Francisco- Las Vegas (Nevada); Las Vegas- Chicago (Illinois); Chicago- Grand Rapids (Michigan). Két átszállás, érdekes helyek, rohanás, stressz és öröm és büszkeség, ha megérkezek, teljesen egyedül, minden gond nélkül. Nagy kihívás, amit pár órával később már igazán bántam, hogy elfogadtam. Ültem és bőgtem a szobámban, hogy te jó ég, mit fogok én csinálni egyedül, olyan hatalmas helyeken, ahol életemben nem jártam, hogy fogok mindent megoldani egyedül? Aztán végül Apus kijelentette, hogy „nem lesz ott semmi gond, ügyes kis cunci vagy Te!” Ez jutott eszembe, mikor felszálltam az első gépre, és egy nagy levegővétel kíséretében, végiggondoltam a napot, ami rám várt.
Ennyi mostanra, folytatás a következő bejegyzésben, remélem várjátok a további történéseket. :)
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://lovelita-usa.blog.hu/api/trackback/id/tr201555621
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.
Utolsó kommentek