Október 24 szombat reggelén boldogan ébredtem. Előre tudtam, hogy aznap végre megint megyek műkörmöshöz és ez felvillanyozott. Betty előre közölte, hogy nem tud elvinni délután 2-re, mert más dolga van.
Nem baj, gondoltam én, majd Erikáékkal elmegyek, ők úgyis minden szombaton Fort Braggben vannak. Arra viszont nem számítottam, hogy ilyen hamar indulnak be. 11.30-ra a lányoknak ugyanis szülinapi meghívásuk volt, így aztán kénytelen voltam korán összeszedelőzködni és felkészülni két halálosan unalmas órára.
Miközben öltözködtem éppen csak kipillantottam az ablakon, teljesen öntudattalanul. És akkor megmozdult. Valami a látószögem legközepén megmozdult. Ezt követően teljesen éberen figyeltem az ablakot, de semmi. Minden csendes. Aztán ahogy megint elmerültem a gondolataimban, az utca megint mozdult. Hát mondom ez már nem létezik, csak nem bolondultam meg teljesen! Ahogy megint kémlelődtem kifelé, hogy vajon mi kelti fel minduntalan az érdeklődésemet a mozdulatlan utcán, egyszerre észrevettem egy vakondtúrást. Aztán még egyet. Aztán még vagy négyet. Tegnap még előjelük sem volt, ezért ezen meglepődtem, de most már rájöttem mi volt az eltérés.
Szépen elkészültem, és még volt szabad 10 percem, így hát kimentem, ne kelljen rám várniuk. Amint kiértem megint megmozdult. És akkor én meg rájöttem. Egy vakond mozgott a kis túrásain: a drágám kitartóan ásott, dolgozott egész éjjel, és most kinézelődött a kis hegye közepéből a nagyvilágra. Megpróbáltam gyorsan előkapni a fényképezőgépemet, hátha még elkapnám, olyan tündéri volt. De hiába álltam felette a maradék 10 percemben, nem jött elő többször. Életemben most itt láttam először vakondot. Hát nem vicces?
Amint beértünk Fort Braggbe én elmentem bevásárolni egy kis kaját meg nézelődtem a boltokban. Időközben eszembe jutott, hogy kellene készpénz, mert nem volt nálam csak 5 dollár, és akkor miből fizetem ki a körmöst? Be is szaladtam az egyik üzletbe, vettem kínait, na mondom fizetésnél majd úgyis kérdezi, hogy akarok e pénzt felvenni. Hát a pasi nem kérdezte, én meg gondoltam nem probléma, van itt egy bankautomata, majd azzal megoldom. Murphy törvénye szerint az automata éppen rossz volt, tehát jobb lehetőség híján visszamentem a fickóhoz, hogy adjon nekem kest a kártyámért, de azonnal! Mint kiderült, nem tud, mert mittudomén milyen fajta kártyám van, és nem lehet mindenféléről felvenni. Megmondom nektek őszintén, baromira nem tudtam követni, pedig minden egyes szavát értettem. A lényeg végülis az volt, hogy nó mani, annak ellenére, hogy három bankkártya is volt a kezemben. Itt már kezdtem kicsit kétségbe esni.
Kénytelen voltam hát szólni Erikának, hogy valamit csináljunk. Mivel közel és távol semmilyen lehetőség nem volt, ezért ő vett fel pénzt nekem. Eléggé utáltam a helyzetet, de jobb ötlet nem lévén, elfogadtam a kölcsönt. Aztán megeszegettem a kínaimat, megint ugyanolyan isteni volt, mint korábban, majd elmentünk megnézni a buszjáratokat hazafelé, mert hogy Betty nem volt biztos abban, hogy értem tud majd jönni. Annyira szerencsés vagyok ezzel az új körmössel, hogy minden egy helyen van: bevásárlóközpont, buszmegálló (ami itt elég ritka, kábé 3-4 van városonként). Szóval megnéztük a menetrendet, és 2 óra múlva pont ment is egy a házunk felé.
Így aztán szóltam a körmösnek, hogy siessünk, mert kiakadok, ha egy órát kell várnom a következő buszra 2 perc késéssel. A körmeim egyébként sima porcelán franciák, egyszerűen gyönyörűek. 117 perc alatt fejeztünk be mindent, és a végén kiderült, hogy kártyával is tudok fizetni. Azt hittem megesz az ideg, mikor megláttam a leolvasót. Na nembaj, legközelebb már tudni fogom, és ezzel el is intéztem a bosszankodásomat, rohantam a megállóba. Késtem 1 percet, busz sehol. Már éppen nekiálltam volna bőgni, mikor megláttam két fickót a váróban. Még mielőtt viszont megnyugodhattam volna, észrevettem rajtuk, hogy valószínűleg hajléktalanok. Elég baljós tekintetük volt, én meg nem örültem, hogy a buszmegálló az épületek háta mögött, a semmi közepén van. És akkor jött a busz: én meg olyan megmentve éreztem magam, hogy az kifejezhetetlen. Aztán az örömöm megint elhalványult se perc alatt, mert a busz az ellenkező irányba járt.
Kezdtem távolodni a megállótól, hogy legalább legyen egy kis egérutam, ha szaladni kell ezek elől a fickók elől. És akkor az egyikük megszólalt, nekem meg szó szerint megfagyott az ereimben a vér. Megfordultam, és akkor folytatta. „Nem szívsz el velünk egy joint-ot?” Megpróbáltam olyan gyorsan kimondani a „Nem, köszi”-t, amilyen gyorsan csak lehet. Furcsa volt, már szinte vártam, hogy feltegye ezt a kérdést, de a valóság akkor is borzasztó volt! Ott, akkor a pillanatban éreztem magam teljesen egyedül: kicsin, idegenen, a jóisten háta mögött kettővel, ezzel a két hülyével. Nem voltak ők amúgy annyira veszélyesek, inkább az én képzeletem nagyított fel mindent, emberrablással meg ilyenekkel fűszerezve.
Mire megnyugodtak az idegeim annyira, hogy tudtam gondolkodni, hogy mit is kell csinálnom, ha a helyzet mégis veszélyessé válna, megérkezett a busz. Végre már, gondoltam magamban. Majd odaülök a buszsofőr mögé közvetlen, a buszokon itt kamerák vannak, na meg hát egy tisztességes férfi csak meg tud védeni, ha kell. Hát persze, hogy a sofőr nő volt.
Felszálltam, azt mondja „1 dollár”. Odanyújtok egy ötöst, erre közli velem angyali mosollyal, (pont azzal amivel különös fogyatékossággal élő óvodásoknak szokták elmagyarázni a teljesen egyértelmű dolgokat), hogy nincs váltópénz, csak 1 dollárt fogadnak el, és mutatott egy műanyagperselyt. Egyetlen normális dolog ami aznap történt velem, hogy történetesen volt egydolláros a pénztárcámban.
Az út hazafelé 10 percbe telt, talán életem leghosszabb tíz percét éltem túl. A mögöttem ülő utasnak valami durva agyi rendellenessége lehetett, előre hátra dülöngélt az ülésén, tudjátok, mint Debrecenben a Nagy Templom lépcsőjén az a pasi. Na meg felszállt a két füves, meg én. Meg a női buszsofőr. Tovább nem is ecsetelem, mert utólag ez így már számomra is vicces, de akkor legszívesebben inkább gyalogoltam volna.
Hazaértem, Betty sehol. Ez furcsa volt nekem, mivel már haza kellett volna érnie. Mint kiderült a hippibuszunk feladta hosszú földi pályafutását, szegényke meghalt. Az út közepén. Ez után a kimerítő nap után csak félrevonultam és nevetgéltem egy sort, meg elgondolkodtam, hogy mi lett volna akkor, ha én is bent ülök... Brrr. Disznó vagyok tudom! ;)
Gyorsan összekaptam magam, mert estére egy vacsira voltam hivatalos, ami végül istenien sikerült. Egy idős házaspárnál vendégeskedtünk, csomót beszélgettünk. A lányuk misszionárius, ez az életforma pedig rengeteg érdekes és meghökkentő történettel jár. Meghallgattam a patkánycsalád esetét a párnahuzatban és a többit. :) De ami az est fénypontja volt, hogy láthattam Stogie-t megint! Ő az a bassethund, akire az elmúlt hétvégén kellett vigyáznom. Ennivaló dög, teljesen megbabonázott.
A mai napomról pedig annyit, hogy betegesen voltam itthon, mivel tegnap haza kellett jönnöm suliból, de egyébként nem halálos. És nem lehet H1N1 sem, mert Julcsival már megbeszéltük, hogy engem csak valamiféle csirkekór kaphat el legfeljebb. Aztán ma hogy rengeteg időm volt az agyam is eléggé eltompult. Ettem egy körtét és elkezdtem azon gondolkodni, hogy ami a körtéből marad, miután megesszük, az micsoda? Mert amikor almát eszünk, akkor megmarad a csutka. Az almacsutka. De amikor körtéről van szó, és ugyanaz a része marad meg, akkor az mi? Körtecsutka?
Ha valaki megtalálta a választ, légyszi értesítsen, mert most már komolyan érdekel a téma.
A legjobbakat mindenkinek. Ezermillió (leginkább megszámolhatatlan mennyiségű) puszi, kivétel nélkül minden olvasómnak!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://lovelita-usa.blog.hu/api/trackback/id/tr431483020
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.
Utolsó kommentek