Imikém!
Igaz, hogy itt még csak 13-a van, de otthon meg már 14.
Ma 7 hónapja vagyunk együtt. Köszönöm szépen az összes boldog pillanatot, mind nagyon hiányzik. Remélem sikerül júniusban ugyanott folytatni, én nagyon bízom benne! :) Szeretlek.
Csók
♥
Szia mindenki!
Visszajött az életkedvem, tehát úgy döntöttem írok nektek, hiszen hűséges olvasóim vagytok, nem akarlak elveszteni titeket! :) Az elmúlt 10 napomról fogok írni, elég sok minden történt velem azóta, olvassátok sok sok szeretettel, mert csak egyre jobb lesz tőle a kedvem!
Ahogy már sokan tudjátok, a közvetlen közelemben él egy magyar nő, a családjával. Elég hamar felfedeztük egymást, és szeptember 5-re megbeszéltünk egy találkozót vele és a gyerekeivel. Három gyerkőc van: egy 9 éves kisfiú, és egy kislány ikerpár, akik 4 és fél évesek. Egyik sem beszél magyarul sajnos. Amúgy nagyon aranyosak és érdeklődők, de ők már teljesen amerikaiak. Kicsit csalódtam. Na de, elmentünk a vadiúj uszodába, Fort Braggbe. Már régebben el akartam menni, de mondjuk még így sem késtem semmiről, mivel 3 nappal ideérkezésem után nyitott. :) Úgyhogy nagyon boldog voltam, hogy végre megnézhettem.
Azt mondanom sem kell, hogy az otthoni uszodához csöppet sem hasonlít, legelsőnek a külsejében. Kívülről egy irodaháznak néz ki, full modern. Hatalmas parkolóval, szép parkosítással, egyszerűen tökéletes munka! És ahogy belépsz is kellemes érzésed van, fotocellás ajtón vezet az utad és egy hatalmas recepcióval találod szemben magad, mint egy szállodában. És belülről is minden üvegből van, már a bejáratnál látod a fürdőzőket. Aztán ahogy elindulsz az öltözők felé, a baloldalon konditermek sorakoznak. Mindegyik tele a legújabb gépekkel, mindenből legalább 3-4 darab, tükrös termekben, makulátlan tisztasággal. Komolyan kedvem lett volna mindet kipróbálni. Azonnal. Ilyen otthon úgyis csak az álmainkban szerepel. De lesz még lehetőségem, biztos hogy el fogok járni oda edzeni, nem akarok ellustulni. :)
Az öltözőkben kis szekrénykék sorakoznak, mint a suliban. Egyiknek sincs kulcsa, hanem egy speciális kilincse, amit előbb fel kell húzni, hogy be tudd csukni az ajtót, majd le kell engedni, és ha akarod, akkor az alul található kis pántokat össze tudod kapcsolni egy lakattal. De itt ez nem divat, inkább az, hogy mindenki csak úgy otthagyja minden cuccát a szekrényben. Kocsikulcs, pénz, bankkártyák. (Merthogy mindenkinek van mindenféle bankban, ez átlagosan 20-25 darabot jelent. És nem viccelek!) Szóval rengeteg értéket mernek otthagyni egy zár nélküli nyilvános szekrényben, de sose tűnik el semmi. Itt valahogy kevésbé ragadósak az emberek kezei, pedig itt lehet több ragadna a kezéhez az embernek, ha akarná. De senki nem nyúl hozzá a másikéhoz. Még nem jöttem rá, hogy ez miért van, szerintem ez már genetikailag van belekódolva az emberekbe, mi pedig kénytelenek lennénk eltanulni!
Na de visszatérve az uszodához, amint átöltöztünk, ami elég nagy nehézség volt számomra, mivel a két kislány felváltva mászott rám, közben pedig egyszerre, 100%-os hangerővel csacsogtak angolul. De túléltem, szóval sikeresen kijutottunk a medencetérbe.
Ami legelőször szembeötlik az az, hogy ez az uszoda nem csak a feszített víztükörről szól, hanem mindenféle vízi csodaságról. Van itt minden: 25 méteres 5 pályás medence, tanulórész, búvárkodásra alkalmas nagyon mély víz, felette műugródeszka. Aztán egy másik medence közepén nyitott csúszda (na jó, csúszdákban azért verhetetlenek vagyunk), alatta sodrófolyosó és egy másik kisebb részben gyerekpancsoló játékokkal, amikből vízsugarak törnek elő. Számomra nagyon fullextrás uszoda, pedig állítólag ez nem is az. Van a városban egy magánuszoda, a helyiek szerint az sokkal jobb, mint ez az uszi. Nekem mindegy, ha hazahozhatnám meg még jobb lenne! :D
Nem úsztam valami sokat, mivel mindegyik gyerek velem akart lenni, lehetőleg egyszerre, szóval lehetőségem nem nagyon volt, de így is nagyon élveztem. Legközelebb mindent le is fotózok. És ami még nagyon szembeötlő volt, hogy hiába feleakkora az egész, mint a mi uszodánk, legalább 10 életmentőt számoltam össze. Baywatch-os gatyóban, nagy piros mentőizéket szorongattak és szinte sütött róluk, hogy alig várják hogy valaki rákezdjen fuldokolni, és be tudják mutatni a tehetségüket.
A víz egyébként hideg volt egy idő után, így hát elindultunk hazafelé. Útközben betértünk a Harvest Marketbe – enni. Ami egyébként egy kisebb bevásárlóközpont szerű, és van egy csomó ételük, hideg, meleg, saláta ilyen olyan variációk és annyit szedhetsz a dobozkádba amennyi belefér, és abból amiből akarsz. Csak a doboznak van ára, ami ugye nyilván többe kerül, mint csak a szimpla doboz, de hát ez jó üzlet, főleg a vásárlónak! Én kínait ettem. Még szerintem Kínában is irigyelhették volna, mert olyan finom volt! A lánykák mindenáron pizzázni akartak, de aztán kibékültek a corn dog-gal is. Életemben most láttam először ilyet: se nem hot-dog se nem nyalóka, de mégis ilyesmi formája van. Adott egy pálca, arra fel van tűzve a virsli hosszában, és ez az egész jó vastagon be van forgatva bundába (nem tudom az összetevőket, de meg fogom kérdezni Betty-t, mert elég jól néz ki és jó az illata, habár elsőre fura látvány.).
Így hát a szombatom gyorsan eltelt, nagyon megkedveltem ezt a kis családot, az apukával majd később fogok találkozni, mert beteg volt. De elhívtak bennünket vacsizni egyik estére, amikor más magyar barátaik is ott lesznek. Már nagyon várom. Azt mondjuk nagyon sajnálom, hogy nem tudok a gyerekekkel magyarul beszélni, egy két szót leszámítva. Erika (az anyukájuk) elmondta, hogy 10 éve költözött ki végleg, azóta 3x volt otthon, és a két kislányt a magyar nagyszülők nem is látták még. Ő már teljesen beolvadt, nem beszél magyarul szinte senkivel, nem hiányzik neki Magyarország, teljesen boldog itt. Végül is igaza van, mert csodaszép itt, és jóval könnyebb is itt élni, mert vannak lehetőségek.
Tíz évvel ezelőtt sebész és röntgenorvosként dolgozott Budapesten, majd egy barátnője invitálására jött ki Kaliforniába, egy kéthetes látogatásra. A 14 nap alatt találkozott egy fiúval, és egymásba szerettek. Erika hazament, egy hónap alatt felmondott, majd összeszedte az összes megtakarított pénzét és visszajött a fiúhoz. 13 évnyi megspórolt pénzt 1 év alatt elköltött, pedig nem szórta a pénzt, és akkor rájött, hogy nem éri meg otthon gürizni ilyen nevetséges összegért, így elhatározta, hogy elkezd dolgozni itt, vagy pedig valahol máshol vállal munkát Európában. A fiú erre az ötletre reagálván megkérte a kezét, és fél év múlva összeházasodtak.
Azóta gyönyörű házuk van itt, előtte Berkeleyben éltek egy háromemeletes villában, van 2 autójuk, és a férje egyedül tartja el a családot, mert Erika nem nagyon dolgozik, csak masszírozással foglalkozik otthon.
Hmm.. Ezek a különbségek. Azt mondta egyébként, hogy semmiképp nem ment volna már haza, mert megtapasztalta a jó életet, amit otthon soha nem ért volna el, hiába volt orvos. Azt viszont nem értem, hogy nem hiányzik neki a régi otthon, meg az emlékei.
Szeptember 6: gigatakarítást rendeztem a szobámban, mert már kezdett ellepni a rendetlenség. Szeretek takarítani, ilyenkor mindig elfelejtem, hogy itt vagyok. Olyan mintha otthon lennék, na meg külön öröm, hogy eltűnik a kosz meg a kupi. Szóval ez mindig feldob egy kicsit. Miután mindent csillogóvá varázsoltam (szigorúan csak a saját szobámban! Ha az egész lakást úgy elfogadhatóra akarnám hozni, ahhoz egy hét is kevés lenne, na meg nem nyúlok én itt mindenféle koszhoz…), lementem Harryvel a partra. Szegény nem nagyon értette, hogy miért is megyünk, főleg hogy gazdi nem is jön velünk. Meg is szökött tőlem, elment haza nélkülem. Na, mondom, szépen vagyunk, bezzeg mikor éhes vagy, akkor jó tőlem is. Így hát visszaballagtam én is a házba, és mivel csodás idő volt, kifeküdtem napozni. Képzeljétek el, első alkalommal tudtam CSAK fürdőruhát viselni, olyan jó idő volt!! Megírtam az összes házimat, majd pedig szerintem elpisszentem egy kis időre. Egyszer csak arra riadtam, hogy egy őz legelészik tőlem úgy jó öt méterre. Akkor kicsit ledermedtem, hogy te jó isten, mindjárt megesz, meg hát hiába aranyos, de akkor is vadállat. Míg én ezt végiggondoltam úgy felugrottam a meglepetéstől, meg a felismeréstől, hogy ez tényleg egy őz, hogy szerencsétlen állat a szomszéd kertjéig szaladt el, annyira ráijesztettem.
Szeptember 7: tanítási szünet volt, mert valamit ünnepeltünk. Fogalmam sincs, hogy mégis mit, de annak örültem, hogy egy nappal több szünetet kapok. :)
Szeptember 8: President Obama beszéde az összes amerikai diákhoz. Ez volt a nap fénypontja. Reggel 9-kor összegyűltünk a könyvtárban, meg olyan termekben, ahol tudtuk nézni az élő adást. Obama Virginia államban, Wakefield városban tartott beszédet. Nagyon tartottam tőle, hogy a mi politikusainkat ismerve órákon át tartó politikai hátterű szöveg lesz, de rettentő nagyot tévedtem. Mindössze 20 percig tartott, és teljesen témába illett. Igaz, hogy nem mindig értettem miről beszélt, de minden más szavát ittam. Olyan hihetetlen jó érzés volt, amikor megjelent a képernyőn és megszólított bennünket, annak ellenére, hogy én nem is vagyok amerikai. Ennek az embernek van egyénisége és kisugárzása, méghozzá olyan, amit képernyőn több ezer kilométerről is érezni. Engem teljesen meghatott a beszéde, és tényleg minden egyes mondatát elhittem. Arról beszélt, hogy mindenki képes arra, amit el akar érni, csak akarni kell, és dolgozni érte. Nagyon keményen. És igaza van! Többen sírtak a beszéde alatt, pedig semmi szomorút nem mondott, csak tényleg annyira szívhez szóló 20 perc volt. Utána még órákig a hatása alatt voltam. Ráadásul végig mosolygott, integetve és bohóckodva jött fel az emelvényre, ja és megszorongatta azt a fiatal fiút, aki felkonferálta. Aztán ahogy befejezte a beszédét, egyszerre kezdett el mindenki tapsolni, és nem csak a jelenlevők, hanem Amerika összes iskolája, kicsik és nagyok egyaránt. A taps közben elgondolkodtam, és jól esett a tudat, hogy valahol nekem is szólt ez a szöveg…
Szeptember 9: Spanyolból dolgozatot írtunk, egyáltalán nem volt nehéz. Itt egyik dolgozat se nehéz, mondjuk az itteni diákok küzdenek. :) *hihi*
Történelem órán az 1600-as évek amerikai kolóniáinál járunk, ezért filmet néztünk. A boszorkányüldözésekről. Hát ha láttatok marhaságot! Másból se áll ki a film, csak hogy 3 kislány feszt ordítozik, sikoltozik, ha meglátnak egy felnőtt nőt, akire éppen rá akarják sütni, hogy boszorkány. Ha rájuk néz a nő, egyből üvöltenek, kiabálják, hogy itt a sátán, meg hasonlók. Az elején még vicces volt, de aztán már untam, mert túl sokat ordítottak.
Irodalomból pedig kötelező olvasmányunk van, A skarlát betű. Óangol nyelven. Szerencsémre már a 21. századot írjuk, és vannak internetes könyvtárak, ahol lehet olvasgatni, mert amúgy nem nagyon tudnék a könyvecskével mit kezdeni. Esküszöm, én megpróbáltam elolvasni. De egy oldallal másfél óráig kínlódtam és még így is nehezemre esett érteni, ráadásul nem is élveztem. Így hát váltottam. De ezt senki nem tudja, csak azt, hogy Dórika minden kérdésre tudja a választ, ők meg csodálkoznak, hogy hogyan?! Hát mondom, sűrűn kell használni a szótárt, de megy az. Amit nem tudnak, az nem piszkálja a csőrüket, nemigaz? :)
Nos, ennyi mára, nem tudok többet írni, letörnek az ujjaim véletlen! Pedig kedden megyek műkörmöshöz, és meg kell hogy mondjam eléggé parázok tőle… De hátha valami fenomenális karmokat csinál :P majd gondoljatok rám!
Legközelebb holnap jelentkezem a kimaradt napokkal, aztán valami más témával.
Hiányoztok nagyon, jó lenne ha mindenki itt lenne, akit szeretek, és mindezt meg is tudnám mutogatni, nem csak mesélni róla. És aki eddig még nem tudta volna véletlen, akkor Facebook-on is fent vagyok, ott találhatóak a mellékelt képek.
Puszilok mindenkit: Apust, Anyust, Vikit, Imit, Kutyukat, meg további rokonokat és barátokat! MINDENKIT! ♥♥
Szépjóreggelt! :)
Az elmúlt másfél napban semmi érdekesebb nem történt velem, azon kívül, hogy megvan az első amerikai COSMOPOLITAN-em és hogy megvolt az első jazz órám is! Mindegyiknek nagyon örülök, de ezekről nem tudnék posztot nyitni, úgyhogy ma a közlekedésről írok! :) Mivel itt szinte alig járnak gyalog az emberek, biciklivel pedig csak sportolnak, így ki kell emelnem ezt az eleinte lényegtelennek tűnő témát, mert nagyon is különbözik az otthonitól, de akár még az európaitól is!
Kezdjük talán a méretekkel. Mikor megérkeztem, akkor nagyon döbbenetes volt ez a sok hatalmas, fura járgány. Amúgy sem vagyok valami méretes emberke, de ezek mellett még törpébbnek éreztem magam. Mostanra már kezdem megszokni az amcsi stílust a kocsikban, például, hogy az összes személyautó tökre FBI-osan néz ki elölről, és hogy a terepjárók is egyformák. (alig van valami különbség)
Belülről például az nagyon szembeötlő, hogy a sebességváltó nem ott van ahol szokásos, hanem jobb oldalt a kormány mögött, tehát a sofőrnek nem kell mindig lenyúlkálnia a két első ülés közé. Lehet van ilyen már otthon is, mondjuk én még sosem láttam.
A sofőrök teljesen más stílusban vezetnek. Számomra elég idegen például, hogy nagyon ritka az az autós, aki lassú. Igaz, hogy elég komoly sebességkorlátozások vannak: 60-65 mérföldnél még nem láttam magasabb korlátot. (Ez úgy 100-110 km/h-nak felel meg.) De mindenki halad is ezzel a sebességgel. Mindenki rugalmasan vezet, lendületesen kanyarodik és nagyon figyel a másikra. Mióta itt vagyok dudaszót és káromkodást nem hallottam, előzést pedig nem láttam. Egyedül a hegyi utakon engedik el egymást az emberek, erre külön leállósávok vannak, ahová a lassabb autó önmagától kiáll és elengedi a mögötte gyorsabban haladót. Erre egyébként figyelmeztető táblák is vannak, amit mindenki be is tart.
Egyszer bementünk Bettyvel a városba, még az itt tartózkodásom legelején. Sosem fogom elfelejteni, annyira megfogott ez a szintű kedvesség és figyelem, amit az emberek egymással szemben tanúsítanak. A velünk szemben közlekedő autó tetején egy nagy műanyag boksz volt, ami a nagy szélben felnyílt és úgy nézett ki, hogy nemsokára kirepülnek belőle az illető tárgyai. Amint a közelünkbe ért az autós, Betty bevágta a féket és szinte majdnem kiugrott az kocsiból, hogy szóljon a sofőrnek, hogy mi történik a tetőn. A férfi pedig nagyon hálás volt és szép napot kívánt, miközben kiszállt helyrerakni a dobozt. Mi pedig folytattuk utunkat.
Aztán ma például egy idősebb pár eltévedt nem messze tőlünk (láttuk őket, mikor jöttünk haza suliból) és félreálltak az útról, hogy megnézzék a térképüket. Az utánuk haladó autó pedig egyszerűen melléjük állt és előbb megkérdezte, hogy segíthet-e, aztán elmagyarázta az utat. Teljes önzetlenségből és jó szándékból.
A szabályokat illetően nem sokat tudok mondani, mivel nem tudom pontosan, hogy van-e olyan KRESZ könyvük, mint nekünk. Az biztos, hogy nem kell vizsgázni, annyi a feltétele a jogosítványnak, hogy legyen saját autód biztosítással együtt és tudj vezetni valamennyire. Ahol a jogsit csinálod, ott megtanítanak vezetni, de szabályokra nem, mivel nincsenek előre lefektetett szabályok. Gondolom azért, mert egyetlen olyan tábla sincs, mint nálunk (pl. behajtani tilos vagy hasonlók, még stop tábla sincs!!). Minden táblára szavakkal van kiírva, hogy mi a teendőd, a sebességkorlát pedig csak egyszerűen egy hatalmas szám. Ahol pedig elsőbbég adás problémák alakulhatnának ki, ott mindenhol lámpák vannak. Ami pedig nem az út mellett van, az az útra van lefestve hosszú sárga betűkkel. A táblák egyébként fa rudakon állnak, mindegyik más alakú: van itt négyzet, kör, kis címerszerű forma; és színben is különböznek: sárga, zöld, fehér, fekete és kék. És speciális prizmákból állnak a betűk, így éjszaka olyan, mintha mindegyik apró ledekből lenne kirakva. Na de visszatérve a jogosítványszerzésre, már 16 éves korodban megszerezheted és vezethetsz is és saját autód is lehet. A suliba például nagyon sokan járnak a sajátjukkal, és mindegyik fiatalabb nálam!! Elég fura. Mondjuk itt nincsenek balesetek sem, nem tudom, hogy hogyan lehet ez, amikor elvileg a sok fiatal nagyon felelőtlen, de az itteniekről valahogy mégsem mondható ez el. Talán azért mert mindenki türelmes és nagyon figyel a másikra.
Na meg talán azzal is kapcsolatban van, hogy az utak valami csodálatosan rendben vannak! Egyetlen toldás foldás sincs rajtuk, nemhogy lyukak meg kráterek! A legutolsó falusi utacska is sokkal szélesebb, mint a mi kis Árpád uccánk. Minden országúton vagy a forgalmasabb vonalakon mindkét oldalon leállósáv van, középen pedig végestelen végig kis sárga prizmák, amik kiemelkednek az út szintjéből, így akadályozva meg azt, hogy áttérj a szembejövő sávba. Így hát egy szimpla út is szélesebb, mint nálunk egy 2x2 sávos út, mert itt minden sáv legalább másfél méterrel nagyobb. (Talán a gigantikus autóikhoz építették a széles utakat.)
És ami még nagyon szembeötlött, hogy az utak mentén nem látni szemetet. Az oké, hogy otthon sem mindenhol vannak szemétlerakók az árkokban, de akkor is televannak ilyen-olyan nejlonzacskókkal meg flakonokkal, meg mikor mivel. Itt egy eldobott papírzsebkendőt sem látni, egyrészt azért, mert az emberek nagyon a szívükün viselik a rendet és tisztaságot, így hát akit látnak, hogy szemetet dobott ki, annak felírják a rendszámát és egyből tárcsázzák a rendőrséget. De olyan is van, hogy a rendőrök civil autókban járják az utakat és úgy büntetik meg azt, aki szemetel. DE!! Csak a szemetelésért, másért nem piszkálódnak. Na jó, talán a biztonsági övért, főleg ha gyerek is ül a kocsiban. That’s all. Ja és minden 2-3 mérföldön hatalmas tábla figyelmeztet, hogyha szemetelsz, akkor 1000 dollárodba fog fájni. Ami azért elég sok, tehát inkább mindenki megvárja, hogy egy kuka közelébe kerüljön.
Ennek ellenére az összes utat takarítják, minden áldott nap. Van egy olyan programuk, hogy adopt-a-highway, ami annyit jelent, hogy örökbe lehet fogadni egy-egy útszakaszt, és teljesen ingyen és bérmentve rendben kell tartanod. Mindegy milyen hosszú ez a szakasz, amit magadra vállalsz, ha mindig rendben van. És ez egy ingyen reklám is, mert táblák jelzik, hogy ki mit fogadott örökbe. A kezdeményezés pedig nagyon jó és nagyon hasznos: mindig minden tiszta.
Egy dolog van, amit nagyon sajnálok, hogy itt is elég sok állatot ütnek el. De nem kutyákat meg macskákat, hanem mosómedvéket legfőképp. Erdős, bokros környéken lakunk, és néha látom, hogy ott vannak szegénykék az út mentén. Pedig biztosan tudom, hogy nagyon figyelnek erre az emberek, ráadásul itt mindenki lelkes környezet- és állatvédő, de mivel nincs közvilágítás és az erdőben megy az út, áldozatul esnek az autóknak szegények.
Az utolsó fejezet pedig az autótípusok. 90%-a az utóknak a jó öreg Ford, Chevrolet, Gmc és Honda. A többi elég vegyes, olyan kocsikat is láttam itt, amiket azelőtt soha. Például Suzuki egyáltalán nincs, német autókat is nagyon ritkán látni. Ha véletlen szembejön egy BMW, mindig megdobban a szívem, hogy hátha… De sosem…
Na de: az emberek többségének terepjárója van, az az igazi western csizmás jó nagy platós, nagykerekű retkes járgány; a másik felének Subaru meg kisebbfajta személyautók, a maradék pedig luxusautó. Láttam itt már Porschét, Ferrarit, Hummert meg ilyen olyan finomságokat, a fiúk biztos imádnák az összhatást. :)
A rendszámok nagyon viccesek, sok betűből meg számból állnak, szerintem semmiféle rendszer nincs benne. (Habár biztos van, csak én nem vágom még.) A kaliforniaitulajdonú autók rendszámán egy piros California felirat van, ami úgy néz ki mintha kézírás lenne. Nagyon szép. De láttam már nevadai rendszámot is, azon pedig háttérként egy alkonyi mező látható és a jobb alsó sarokban hangyák meg szitakötők vannak. Annyira vicces és nekem nagyon tetszik!
Nos, ez a fejezet kicsit eltér az eddigiektől, de remélem tetszeni fog. Sok puszit küldök a két napja napfényben fürdő Mendocinoból.
u.i.: Most történt meg velem először, hogy kabát és pulóver nélkül tudtam lenni délután. :)
Halihó!
Már sokan hiányoltátok a következő bejegyzésemet, szóval kezdem is. Egyébként írjátok meg nyugodtan, hogy miről vagy milyen témáról akartok hallani legközelebb, és amint tudok róla posztot nyitni megteszem! :)
Na de mindezek előtt térjünk vissza az iskolához megint. Itt ugyanis mindig történik velem újdonság meg furcsaság is. Legutóbbi suli témám óta rengeteg dolog változott, ma például órát cseréltem. Itt ilyet is lehet, ha valami nem tetszik vagy mégsem akarsz arra járni. Én is így tettem az évkönyvkészítéssel. Képzeljétek el azt, amikor ültök egyfolytában másfél órát egy hideg tanteremben, folytonos hangzavarban és nincs mit csinálni. Igaz hogy a terem tele van számítógépekkel, de minden közösségi oldal és chat site le van tiltva. Így aztán én jórészt csak ülök a fenekemen és nézek ki a fejemből.
Ma viszont a sors keze közbenyúlt: 5 perccel hamarabb engedett ki a tanárnő bennünket, én meg szép lassan elindultam ebédelni. Míg lépkedtem felfelé a lépcsőn, nagyon jó zenét hallottam, ami a tornateremből jött. Leszaladtam és akkor láttam, hogy táncolnak! Pedig én nem találtam táncot a választható tantárgyak között így hát megkérdeztem egy másik bámészkodót, hogy mégis mi ez. Felvilágosított: jazz tánc.
Ahogy ezt megtudtam már rohantam is az irodába, hogy nekem máris cseréljék át az órarendemen ezt a borzalom unalmas évkönyvet a tánccal. Aztán onnan elküldtek egy másik irodába, aztán le a tánctanárnőhöz, hogy egyáltalán van-e még helye. Hál’isten volt még helye, így ezzel a lendülettel mentem is vissza az irodába, ahol egy csöppet hideg volt a zuhany amit kaptam a nyakamba.
Ugyanis, mint kiderült, ez a táncóra már főiskolai szervezésű és minden Kalifornia államon kívül élőnek súlyos pénzt kell fizetni, ha járni akar rá. Egész pontosan 300 dollárt!! Ez kereken 60.000 forint! Na mondom szórakozzanak mással, mi az hogy fizetnem kell azért ha órára akarok járni?! De suliba meg kötelező mennem?! Na mivan itt akkor? Mondtam a pasinak, aki az irodában ült, hogy intézze el, hogy be tudjak járni, mert különben földhözvágom magam. Szerintem beijedt, mert egy kis idő múlva meg is volt az eredmény: nem lehet megoldani, csak akkor ha más tantárgyra módosítok, és közben meg táncra járok. Én ezzel megelégedtem pillanatnyilag, majd mikor Betty felvett suli után, elmondtam neki, hogy mi a nagy harci helyzet. Na, több se kellett neki, ahogy hazaértünk, felkapta a telefont telefonkönyvestül és elviharzott a szobájába. Én csak lestem, hogy mi történik, de nem mertem közbeszólni. Így aztán leültem ebédelni délután 4 (!) órakor. Szépen, nyugodalmasan meg is ettem, majd mikor bekaptam az utolsó falatot diadalmas mosollyal az arcán előjött Betty is. Közölte, hogy minden el van intézve, négy dollárt kell fizetnem és legálisan járhatok az órákra, és ha később esetleg visszajönnék egyetemre, nagyon sok kreditet fog érni. Ki nem néztem volna belőle, hogy telefonon el tudja mindezt intézni. De sikerült! Felhívott mindenkit a suliban, és mindenkinek elmondta, hogy felháborító hogy nem engedik nekem a táncot, annak ellenére hogy én most itt élek, itt tanulok és jogomban áll azt tanulni, amit akarok ha már egyszer lehet választani! :)
Így hát csütörtökön meglesz az első jazz órám! :P
Egyébként mostanra már teljesen beilleszkedtem, már minden helyre eltalálok magamtól is. Vannak már ismerősök meg barátok, egyedül az a baj, hogy nincs mobilom és nehezen érjük el egymást. Hétvégén szerintem veszek egyet, mert így kicsit világtalannak érzem magam. Szóval a többi diák nagyon rendes, előre köszönnek a folyosón, elhívnak ebédelni meg folyton kérdezősködnek és nevetnek, ha valami szót furcsán mondok ki. Nem baj, én is nevetek rajtuk spanyolon!
Nagyon durva kiejtésük van és csak ámulnak, hogy én mindig tudom, hogyan kell kimondani a szavakat. Főleg az a legnagyobb fantasztikum a számukra, hogy én már elég sok mindent tudok spanyolul, és a számok már nem jelentenek gondot. Azon pedig teljesen odavoltak, hogy a magyart beleértve 4 nyelven tudok. Szerintem emiatt elég őrültnek is néznek, hogy minek ennyi, amikor ők eggyel is elboldogulnak.
Fura egy suli ez. Az angolórán a tanárnő csak a szavak jelentéséről magyaráz, mintha tök hülyéknek vagy legalábbis kínaiaknak tanítaná. És rájöttem, hogy nem a tanárnő naiv, hanem ezek tényleg nem tudják, hogy egyszerű szavak miket jelentenek!! Az oké, hogy én nem vagyok tisztában a ’maudlin’ szó jelentésével (ami amúgy érzékenyt jelent), nekik is el kell magyarázni, példákkal együtt.
Legutóbb a politikai órámon megkérdezett a tanár engem is, hogy mit gondolok a mittudoménmilyen törvényükről, amit a szegények javára hoztak még 1800valahányban. Hát mondom, ez egy nagyon hasznos törvény, azóta is sok előnyét élvezik egyesek, meg mennyire sokat segít ez a rászoruló embereknek stb stb. Még gagyogtam valamit, és erre – a legnagyobb meglepetésemre - a tanár megdicsért!, hogy milyen ügyes vagyok. Hű mondom, ahhoz képest, hogy a kérdést se értettem és azt sem tudtam, hogy mit kell válaszolnom, elég jó a teljesítményem. Improvizálásból ötös. :D Itt bármit kiejthetsz a szádon a témával kapcsolatban, meg fognak dicsérni.
A suliban amúgy olyan fazonok vannak, hogy hihetetlen. Van egy kissrác, aki valami fogyimogyi lehet vagy pedig nagyon félresikerült kölyök. Reggelente mindig látom, hogy miután leszáll a buszról azt hiszi magáról, hogy repülő és „körberepkedi” a sulit oda vissza. Napközben meg mindenhova őrült sebességgel rohan és közben ordibál, hogy „Félre az útból, nagyon fontos!!”. Szegénykémnek mindig szörnyen fontos valami, de senki nem tudja, hogy mi.
Itt lakik a közelben, van egy kiskutyája, akit teljes szívemből sajnálok, hogy egy ilyen őrültpalánta a gazdája. Mindig úgy rohan szerencsétlen kutyussal sétálás címén, hogy nem is tudom, hogy nevessek vagy inkább sírjak. A kiskutya mindig úgy kapkodja a lábacskáit ahogy csak tudja, de ha véletlen mégsem tartja a tempót, megállnak egy picit, hogy a kiskölyök leszidhassa és aztán ismét lassúvágtába kezdenek.
Aztán van egy cicababa is, aki senkivel nem beszél, csak a rózsaszín mobiljával és úgy rázza magát, hogy majd széjjelesik. (Nem is tudom, kire emlékeztet…) Habár ennek a csajnak van akkora műmelle, hogy Békési már a látványától is megállapítana valami okosat, szóval annyira azért nem hasonlít. :D
Van egy srác, aki 3 éve költözött Californiába, Svédországból. Az anyukája svéd és pár éves kora óta ott éltek, aztán nemrég visszajöttek. Szerintem ő az egyetlen, aki tényleg tudja is, hogy hol van Magyarország. Töri órán beszélgettünk egy csomót, mivel vele kerültem egy csoportba és körülbelül semmit nem értettem a feladatból. Nagyon megértő meg segítőkész volt, közben meg elmesélte, hogy ő ugyanezt élte át egész kicsin, majd pedig mikor visszatértek. Remélem, vele leszek legközelebb is, egészen jóban lettünk.
És még sorolhatnám tovább is. Mostanra már majdnem mindenkit láttam a suliból, csak a nevekkel vagyok bajba nagyon! Mindenki máshogy írja, máshogy ejti az ugyanolyan nevét, mint ami a másiknak van, katasztróóófa! És hogy miért? Hogy egyedi legyen! Hát innen van ez az új magyar őrület is… Hívjuk a gyereket Dzsesszikának, mert az olyan szörnyen egyedi…
Amúgy arra a furcsaságra jöttem rá ezalatt a pár nap alatt, hogy itt mindenki csinál házit. Én még ilyet nem pipáltam, esküszöm! Ez számomra eddig olyan elképzelhetetlen volt, most meg én is kénytelen vagyok mindig megírni. :( Azért ez elég súlyos csapás számomra, remélem átérzitek!
Nem tudom mi a helyzet otthon, de itt mindenki nagyon fosik a sertésinfluenzától. Mindenki brosúrát kapott, hogy hogyan kell szabályosan köhögni (nem a tenyeredbe, hanem a könyökhajlatodba), meg hogy minden óra után 20 másodpercig kezet kell mosni meleg, szappanos vízzel. Minden teremben van fertőtlenítőkendő, amivel át kell törölni a padodat meg a kezedet mielőtt bármihez hozzáérnél.
Ha valaki hiányzik, egyből azt kérdezik, hogy csak nem sertésinfluenzás? A tanárok meg csak tódítják: ha már kettőnél többet köhögsz vagy tüsszentessz egy nap, akkor nem szabad iskolába jönnöd, ha meg lázas vagy akkor inkább ásd el magad. Szörnyű mindig ezzel szembesülni, amikor bemegyek a suliba. Eddig amúgy egyetlen betegről sem tudnak, de aki megfázott és azért van otthon, mindre azt hiszik, hogy halálos beteg. Pedig nem kapott el semmiféle influenzát, csak fel kellett volna öltöznie ebben a csodálatos, ködös időben.
Na de ennyi mára, várom a javaslatokat! Szép álmokat mindenkinek.
Puszihalom az Újvilágból.
u.i.: Míg írtam ezt a blogot, rádió 1-et hallgattam. Nagyon jó, hogy magyarul írok, magyarul gondolkodok, és közben magyar nyelvű emberek beszélnek ’hozzám’. Ilyenkor úgy érzem, otthon vagyok.
Halihó!!
Mivel ma két poszttal is jövök, ezért gyorsan el is kezdem az első témámmal.
Augusztus 29-én csodaszép napsütéses reggelre ébredtünk, így hát eldöntöttük, hogy meglátogatjuk a szomszédos világítótornyot. Ha kimegyek a kertbe, látszik a fénye, ezért úgy gondoltam, hogy közel van, közben meg jó órába telt elsétálni, és újabb órába visszasétálni. De megérte. Csodaszép ez a környék, végig a part mentén haladtunk az óriási sziklák között. Míg sétáltunk megtudtam, hogy éjszakánként a furcsa hangokat, amiket hallok, fókák adják ki, akik ezeken a sziklákon tanyáznak. Egész kolónia él itt a közelben, eddig sajnos egyet sem láttam közülük, de remélem, hogy előbújnak egyszer, amikor én is épp a parton leszek.
Egyébként szeptembertől bálnák is jönnek a környező vizekre, a mexikói és dél-amerikai partok mellől, hogy itt szüljék meg kicsinyeiket. Ez a pár hónap rendkívül érdekes az embereknek, mivel a bálnák beúsznak a nyugodt vizű öblökbe, és ahogy a számukra sekély vízben forognak, látni engedik az uszonyaikat és fejüket is.
Szeles idő lévén a hullámok hatalmasak voltak, és hideg ködös időt hoztak magukkal. Ennyi volt a melegnek, gondoltam, na meg, hogy mekkora marha vagyok, hogy otthon hagytam a mellényemet, ami legalább védett a nedves széltől. Komolyan mondom, lehet jobb lett volna Alaszkába menni, ott legalább nem nézik hülyének az embert, ha csizmát húz augusztusban.
Az utunk alatt egy csomó kisállattal találkoztam, na meg persze az őzikékkel, akik mindenhol ott vannak. Itt nem kell sokat gondolkodni a díszítgetésen karácsony tájékán: mindenki fog magának egy őzet és kiköti a kapuba egy kis piros csengővel a nyakában. Tökéletes ünnepi hangulatod lesz, ha mellé állsz és elénekled a mennyből az angyalt. :D
Na de az állatkáknál tartottunk meg az óceánnál, szóval folytatom is. Rengeteg mókus meg borz meg mosómaci él a parton, pont elég távolságban a víztől, a száraz hangák szomszédságában, lent az agyagos lyukakban. Nagyon barátságosak a kirándulókkal, szinte még mosolyognak is egy-egy fotó kedvéért. Rólam is készült jónéhány fotó, a legtöbb a sziklákon, amikre felmásztam. Nem mentem nagyon távol, de a fényképezőgép már nem tudott annyit közelíteni, hogy én ne csak egy apró sirálynak látszódjak a hatalmas köveken.
Úgy jó 1 órás bóklászás után elértük a világítótornyot. Azt mondták, hogy baromi régi, majdhogynem antiknak számít. Én meg naivan rákérdeztem, miért mennyi idős? Erre… úgy 80 éves. Hűha, mondom Európában még a 180 évessel is köröhögnének a múzeumok, nemhogy egy 80 évessel. :D Így aztán már nem is csodáltam annyira, mint korábban, inkább a helyet ahol állt. Egy kis földnyúlványon helyezkedik el az épület és az a különleges benne, hogy a part két oldalát a víz olyannyira elfogyasztotta mostanra, hogy mesterséges partot kellett kiépíteni, nehogy sziget legyen a kis nyúlványból. Mondjuk az még romantikusabb lenne ha a világítótorony egy csöppnyi szigeten állna, de azt hiszem, hogy sok pénzbe kerülne egy hidat építeni, így hát inkább nincs sziget. :( Kár.
A világítótorony belsejében kicsi üzlet van, telis tele Mendocinoval és a toronnyal kapcsolatos ajándéktárgyakkal. Találtam egy kis kitűzőt, amit meg akartam venni a kabátkámra, de nem volt nálam pénz. Tehát vissza kell mennem érte egy másik alkalommal.
A nagy lámpához a tetőre nem lehetett sajnos felmenni, pedig nagyon megnéztem volna közelről. Minden 10. másodpercben villan feléd a hatalmas fény egy speciális szerkezetből. (Leginkább prizmára hasonlít szerintem, mondjuk tuti hogy nem ez az igazi neve.) Így hát én kicsit kedveszegetten és nagyon fázósan indultam hazafelé, na meg a tudattal, hogy még egyszer legalább meg kell tennem ezt az oda-vissza utat.
Út közben hazafelé arról beszélgettünk, hogy jó lenne elmenni a közelben megrendezett fesztiválra. Miután hazaértünk csak egy gyors pisire meg melegkabát-cserére volt idő, már indultunk is tovább, immáron autóval és meleg ruhában.
A fesztivál amire ennyire igyekeztünk szörnyen picurka volt, annyiban volt csak érdekes, hogy szólt a country és az emberek táncoltak is rá! Jó volt a hangulat nagyon, kitelepített kemencében sültek a pizzák és a piták, a gyerekeknek egy mini állatkertet csináltak, kecskékből, nyulakból, meg kacsákból. Az állatkert ketrecei körberakott szalmabálák voltak. :D Igazán vicces volt mindezt látni. Annyira el voltak ájulva a kecskéktől a gyerekek és a felnőttek is (!), hogy az elmondhatatlan. Mintha sosem láttak volna ehhez hasonlót. Én meg csak nevettem rajtuk, hogy nálunk ez egyáltalán nem nagy csoda, ha valaki lát egy kecskét. Ráadásul a mi biofesztiválunkon a kecskék sokkal aranyosabbak, merthogy a mieink! :)
Miután teljesen átfagytam, végre elindultunk hazafelé. Hatalmas feladat várt rám, ugyanis el kellett készítenem életem első paprikáskrumpliját! Nagyon izgultam, hogy hogy fog sikerülni, mivel soha nem főztem még „ilyen komolyat” egyedül, de igazából nem volt mitől tartanom, mert a pontos recept a kezemben volt. (Mégegyszer köszi, Cicu!)
A szükséges hozzávalókért bementünk a városba, aztán mikor hazajöttünk rájöttem, hogy nincs itthon paprika! Pedig én mondtam, hogy paprikára van szükségem, de Betty azt mondta, hogy rendben, azt nem veszünk, mert van. Közben kiderült, hogy náluk a ’paprika’ szót csak a fűszerre értik, az összes többi ’pepper’. Így hát Betty visszament a városba, pepper-ért. Én addig feldaraboltam a gigantikus hagymát, és vártam. Körülbelül fél óra oda-vissza megjárni a boltot, így nem sok teendőm volt. Mindent előkészítettem, a krumplitól kezdve a virsliig, kivéve a paprikát. És mivel a paprika az első hozzávalók között van, kénytelen voltam várni.
Aztán mikor Betty meghozta a paprikát, végre nekiláthattunk a vacsorának, de nagyon lóhalálában, mert már este fél8 volt. Mondjuk mivel az én kezemben volt az irányítás kicsit elveszettnek éreztem magam, de úgy 10 perc elteltével kezdett hasonlítani az otthonira. Asszem nem is honvágyam lesz, hanem kaja-honvágyam, mert ahogy beleszagoltam a hagymás-paprikás-fűszeres serpenyőbe összeszaladt a nyál a számban. Közben átjöttek a szomszédnénik csevegni, mert ez itt nagyon nagy szokás, hogy csak úgy átméssz a szomszédhoz egy kis csevejre. És egyáltalán nem zavartatták magukat, hogy én majd eldobtam magam annyira csináltam, ők nyugodtan dumcsiztak, még a kutyát is áthozták. Igazán kedves nénik, de valahogy jobb lett volna ha máskor jönnek vagy egyáltalán nem jönnek...
A végeredmény nemhogy ehető, de nagyon finom is lett! (Este 9re lett kész!!) Mindenki imádta, a hatalmas adagból szinte alig maradt. Betty is tudott belőle enni, mivel neki vettünk húsnélküli virslit. (Fogalmam sincs, hogy miből lehet ha nincs benne hús, Tibike szerint mexikói menekültekből.) Szóval, főszakács lettem úgy érzem, legfőképp úgy, hogy ma estére meg paprikás csirkét csinálok. Éppen most fő, tehát megyek is, megnézem hogy áll.
Minden jót nektek, szép álmokat! Puszika
Hello mindenki!
Ez a bejegyzés most meglepően rövidke lesz, mivel nem írtam posztot. Ne haragudjatok, igérem bepótolom! Sajnos ma nem volt szabad pár órám blogot írni, mivel ez a tevékenység meglehetősen időigényes, és nem lett volna időm befejezni. Ugyanis ha a felénél abbahagyom vagy megzavarnak, az ihletem elszáll, és odalesz arra a napra az írói vénám.
Tehát, holnap megírok nektek két posztot is: az egyik a mai napomról fog szólni, a másik pedig meglepetééééés!
Remélem szép reggeletek van, én most látok neki az alvásnak! :)
Ja és képeket is csináltam, de csak holnap mennek a facebookra; nem akarom lelőni a lényeget!
Puszinyuszi
u.i.: Lehet kicsit zavaró számotokra ez a sokféle idő, de a közérthetőség kedvéért nálam most aug 29. és 22.30 van. :)
Sziasztok!
Ígéretem beváltván ismét írok nektek, hogy mire felébredtek, friss híreket olvashassatok az itteni életemről. :)
Augusztus 27-én megvolt az első Rotary meetingem. Minden héten csütörtökön 12 órakor találkozik a körzetben élő összes tag. Nem kis fenntartással vártam az ebédet, tudván, hogy a helyi klub tele van idősödő, gazdag orvosokkal, bankárokkal, meg más szörnyen okos emberekkel. Ráadásul egyedüli cserediák vagyok a districtben szóval igen izgalmasnak igérkezett. DE! Kellemesen csalódtam.
Ez a kis csapat a világ legkedvesebb emberei közé tartozik, komolyan mondom. Olyan szeretettel és őszinte kíváncsisággal fogadtak; igazán megható volt. Mindenki egyszerre akart üdvözölni és kérdezni pár dolgot rólam, na meg Magyarországról. Szépen sorban mindenkinek kiosztottam egy kézfogást, kedves mosolyt, na meg két puszit. (Azért akadt olyan bácsi, aki visszajött még egyszer, azzal az ürüggyel, hogy ő még nem köszönt.. Szerintem kamuzott az öreg vagy pedig tényleg nem tudta, hogy merre járt 3 perccel azelőtt.)
Mivel ebédre voltunk hivatalosak, ezért egyből fel kellett iratkoznunk valamelyik menüre a felkínáltakból: volt itt cigánypecsenye-szerű hús (sajnos nem az volt..) brokkolis rizzsel; zöldséges tészta (én ezt kértem) illetve volt valami mexikói leves. Amint leadtad a „rendelésedet” már hozták is az asztalodhoz, nagyon igényesen és kedvesen tálaltak mindenkinek.
Mi késtünk egy picit, mert én iskolából jöttem, így hát lemaradtunk a találka elejéről, de megtudtam, hogy minden ilyen meeting kezdetén köszöntik egymást először barátilag, majd formálisan; aztán közösen eléneklik az amerikai himnuszt. A teremben ki van feszítve az amerikai zászló, és a Rotary összes jelképe. Ezekhez éneklik a himnuszt is. Nagyon szívmelengető látvány, hogy ennyire komolyan veszik ezt a munkát.
Az összes szertartás után megkezdődhetett az evés. Az én kajám kevésbé volt ízletes, mondhatni ehetetlen volt számomra –körülbelül 3 falat után letettem a villámat-, de szerintem ellensúlyoztam ezt az elbűvölő mosolyommal, meg hogy mindenkinek válaszoltam mindenféle kérdésre. A legjobban az tetszett, mikor megkérdezte az egyik bácsika, hogy szabad-e már Jugoszláviába utaznunk. Erre nem tudtam mit felelni. De emellett rengetegen meghívatták magukat vacsorára (hamar elterjedt az a hír, hogy tudok főzni), mert mindenki meg akarja ismételni az egyszer életében elfogyasztott gulyást vagy pedig más magyar specialitást is meg akar kóstolni. Fel kell kötnöm a gatyám, úgy érzem.
Miután mindenki befejezte az evést, az elnök felállt és egy hatalmas csengővel csengetett egyet. Hirtelen mindenki elcsendesedett és várta a beszédet. Az elnök pedig engem szólított ki a mikrofonhoz, én meg egyből fel is álltam meglepetésemben, mint egy szófogadó, jólnevelt gyerek, és odajárultam a pódiumra. Nem nagyon tudtam mit mondjak, de még magamat is megleptem azzal, hogy folyt belőlem a szó. Már nem emlékszem, hogy miről beszéltem, de mindenki nagyon megtapsolt és ismét üdvözöltek.
Ezt követően számomra teljesen új program következett: az adománygyűjtés, ami egyáltalán nem a megszokott formában zajlott. Minden héten más vállalja a gyűjtögetést: ez abból áll, hogy egy kis táblát kötnek a nyakadba, amire a titulusod van írva= te vagy a gyűjtő. Ez az illető egy mély réztálat fog, ami egy hosszú rúdra van erősítve, így eléri az összes asztalt. Egy másik ember pedig odaáll a mikrofon elé és kérdéseket tesz fel az összegyűlteknek. A kérdések viszont nem mindennapiak, a saját munkahelyéről, munkájáról és az ezzel bármiben is összefüggő dolgokkal kapcsolatosak. Minden jelenlévő neve kis táblákra van írva és a kérdező mindig találomra választ felelőt a kérdéseihez. Ha nem tudod a választ a kérdésre (ami igen valószínű, tekintve, hogy ezek a kérdések nem éppen közéleti jellegűek. Csak egy példát említve: Mikor telepítettek utoljára fát az öregek otthonának kertjében?), akkor 2 dollárt kell a közösbe tenned. Ha véletlen eltalálod, vagy esetleg tudod a választ, akkor a két oldaladon helyet foglaló két ember fizet 1-1 dollárt. Biztos bevétel! :)
Ez a játék nagyon sok nevetéssel járt, legfőképp az abszurd kérdések miatt, na meg a helyesnek messze nem mondható válaszok miatt. Ráadásul, amikor valakinek kérdést tettek fel, a két szomszéd egyre jobban biztatta a válaszolót a hülyeségre, hogy nehogy nekik kelljen fizetni. Ez volt a találkozó csúcspontja.
Állítólag még van olyan is, ha születésnapod van az 5 dollárodba kerül, ha a férjednek/feleségednek van szülinapja, akkor 3 dollár; ha otthonhagytad a rotary kitűződet 10 dollár, ha elhoztad 5 dollár. És így tovább. Szerintem sokkal könnyebb így kivenni az adott összeget a pénztárcádból, mintha kényszerből tennéd.
Ezt követően egy iszonyatosan hosszú, és számomra elég unalmas beszéd következett. Igen okos dolgokat mondott, aki beszélt, de nagyon nehéz volt koncentrálnom. Teljesen lekötötte a figyelmemet, hogy aznap derűs és napos idő lévén micsoda furcsaság közeledik a víz felett. Már délelőtt felfigyeltem arra, hogy a horizont felett egy sötétszürke csík húzódik. Ez az idő előrehaladtával egyre-egyre nőtt. Míg a meetingen üldögéltem folyton szemmel tartottam a kezdetben vékonyka csíkot, addigra pedig már vastagon gomolygó sávot. Nemsoká kiderült, hogy mi is az valójában: A köd. Amint elérte a partot folyamatosan megszűnt a napfény és látni lehetett amint a köd úszott a levegőben, mintha a szél tejszerű lett volna. Mindeközben pedig sütött a nap és elvileg nyár van. Furcsa a természet, de csodálatos. Különösen itt.
A találkozó végéhez közeledve közzétették a következő heti beosztást: ki lesz a gyűjtő és ki kérdez, ki fog szónokolni, és ki üdvözöl a bejáratnál. Merthogy ilyen is van!
Boldogan mentem ki a teremből, hogy juhééé, végre nem 4kor végzek a suliban, erre kiderült, hogy az utolsó órámra be kell mennem. Így hát kénytelen-kelletlen visszatértem az iskolába.
Egyébként a suli nagyon kimerítő, még csak most vagyok túl az első 4 napon, de máris az otthoni rendszert akarommm!!!!
Remélem mindenki jól van. Puszikállak titeket :)
Holnap paprikás krumplit fogok csinálni, meg megyünk valami zenei fesztiválra, ami itt van a közelben. Szóval lesz témám legközelebb is! :) Olvasgassatok szorgalmasan ezentúl is!
Hiányzik mindenki: a Család minden tagja, Imike, a Barátok, Cherry & Lili , a város, na meg a kaja is. :(
Csókolom csókolom!
Dórika vagyok a mindig ködös Mendocinoból. Ma már a második iskolai napomon vagyok túl, így hát itt az ideje, hogy leírjam, milyen is egy amerikai iskola. Belülről.
Az iskola 8.20-kor kezdődik, de mielőtt mindenki elkezdene irigykedni, átlagosan 15.30ig tart. Az órák pedig 55, 60, 90, 95 percesek. A szünetek 5-5 percesek, és van egy ebédszünet, ami 45 perces. Ez idő alatt tudsz lemenni a városba vagy megenni azt, amit hoztál. Ezután átlagosan 2-3 órád van még. 7 féle órám van összesen: amerikai angol, amerikai történelem, modern történelem-politikai rendszer az usában, spanyol, évkönyvkészítés minden végzősnek, dráma-színház, és fotózás.
Az angol olyasmi, mint otthon egy angolóra. Elég furcsa, hogy nekik saját nyelvű irodalomórán új szavakat kell megtanulni, meg rövid kitalált történeteket írni. Hangosan felolvasunk minden szót, hogy szép legyen a kiejtésünk. Agyrém, hogy egyesek milyen bénák, annak ellenére, hogy ez az anyanyelvük. Minden héten dolgozatot írunk a megtanult szavakból, és minden órára házit kell csinálni, amit számítógépen írsz meg, minden kritériumnak megfelelően. Év végén az osztályzatom függ a leadott házi feladatoktól, az órai munkámtól és a tesztjeim eredményétől.
Aztán.. Amerikai töri órám ma volt először, és úgy kezdődött, hogy mindenkinek össze kellett írnia 5 dolgot, amit tud a kontinens történelmétől. Csoportokban kellett dolgozni, két helyi lánnyal kerültem össze, meg egy másik cserediákkal (ő Christina, és német). Ledöbbentem, mikor leírták Colombus után a 2. Világháborút majd pedig a bostoni teadélutánt. És ennyinél meg is állt mindkettőjük tudománya. Én kapásból tudok Magyarországról legalább 15 történelmi eseményt, de még talán Amerikáról is, pedig nem az a szülőhazám. Mondjuk, itt ez nem számít, minden csoport ugyanilyen szinten állt. Itt bőven elég, ha csak megvalósítod önmagad, meg van kisugárzásod, na és széles mosolyod.
A modern töri is csak az USA-ról szól, annak a politikai rendszeréről, törvényeiről meg az adott napon történt eseményekről. Ez az óra beszélgetős, felvetnek egy témát, le kell írnod hogy mit gondolsz róla majd pedig el kell mondanod hangosan. Itt senki nem félős, hogy úristen meg kell szólalnom, mindenki kiabál és érvel és bizonygatja az igazát; pár perc alatt piaci kavalkád alakul ki. 90 perces vitatkozás van, amit szegény füleimnek elég nehéz még elviselni, mert nem mindent értek. Amikor érvelnek, nagyon gyorsan beszélnek, és szakszavak garmadáját használják. Én meg csak kapkodom a fejem, mint valami teniszmeccsen.
Ezen az órán is kaptam házit, valamilyen témával kapcsolatban le kell írnom a véleményemet, de fogalmam sincs, hogy pontosan mi is a véleményem.
Spanyol. Az alap csoportba kerültem, igazából ez a leghangulatosabb órám. A tanárnő irtó kedves, és mindent elmagyaráz, ha nem értem.
Egyébként ez az összes tanárra jellemző, mindenki külön odajött hozzám, üdvözölt és felajánlotta a segítségét. Már messziről rám kiabálnak a folyosón, hogy hogy vagyok ma, meg ilyenek. Akik nem ismernek személyesen is tudják, hogy ki vagyok, honnan jöttem és mindenki ismeri vagy a gulyást vagy Budapestet. (Ma például eltévedtem, és már vége volt a szünetnek, de épp jött szembe velem egy tanárnő, akit meg tudtam kérdezni. Szívesen segített, kikereste, hogy hol van órám, elkísért a teremig és megvárta velem a tanárt, bemutatott neki és sok sikert kívánt.)
De visszatérve a spanyolra, a tanárnő gitárral a kezében, énekelve tanította meg a csoportot a spanyol ábécére. Nagyon hangulatos volt. Ja és mindenkit señor-nak vagy señorita-nak hív. :D
Az évkönyvkészítő órán az a legfőbb feladat, hogy mindent megörökítsünk a diákokról, és könyvvé szerkesszük az év végére. Itt ez nagyon nagy divat, és iszonyat jó dolog! Sokkal hasznosabb, mint otthon a tablók. Remek idézetek vannak benne, meg diákok szájából elhangzott aranyköpések és vélemények, minden sportesemény adatai és így tovább. Mivel én is végzős vagyok (senior) én is fogok kapni egy ilyen könyvet. Már nagyon várom, mert amiket eddig láttam, mind nagyon tetszett.
Fotózáson meg fogjuk tanulni, hogy kell a sötétszobában előhívni a képeket, mindenféle vegyszerrel; fotókönyveket készítünk, meg mindig fotózunk. Ja és mindenkinek szereznie kell speciális kamerát, ami még filmmel működik és fekete fehér képet csinál. :D
Amúgy az összes órára kell speciális felszerelés, meg vannak adva a pontos méretek és fajták a füzeteket illetően, de én még mindig nem vágom az incheket, se a többi hülye mértékegységet. Nagyon durva például mikor ránézel egy hőmérőre és azt látod, hogy 80at mutat. :D
És végül, de nem utolsó sorban a dráma, vagy színjátszás. Máris imádom. Egy mini színházban vannak az órák, és szituációs játékokkal kezdtünk. Úgy érzem itt fogok a legtöbbet tanulni. :)
A suli amúgy pont olyan, mint a filmeken, csak talán nem annyira modern mint a high school musical. :D A tantermekben tényleg egyszemélyes padok vannak, az ajtókon van egy kis téglalap alakú kukkantó rés, és minden tanár a saját tantermében van, egész nap. A diákok annyiban mások, hogy sokkal vadabbul néz ki mindenki, mint otthon. Senki nem szól azért, ha mondjuk pizsamanadrágban, házi lábujjas papucsban meg zokniban jössz fel iskolába. Még csak meg se néznek. Najó, én megnéztem. :D
Az órarend teljesen más a mienkhez képest: 7 periódus van, amiben kábé 10 tantárgyat sorolnak fel. A periódus mellett meg van adva, hogy melyik napokon és milyen időpontokban vannak az órák. Kivéve a hétfőt, mert akkor mind a 7 periódusban kiválasztott 1-1 tantárgyból van órád, szépen sorban. A kedd és csütörtök egyforma, 4 órám van és mind 90 perces. Szerdán csak 3 órám van, de kötelező ’napközibe’(ezt én neveztem el így) járni, ami azt jelenti, hogy be kell ülni a vezető tanárodhoz és 45 percig vagy csendespihenőzni vagy házitírni. Egyébként ezek a napközik az osztályféleségek, mert amúgy más osztály nincs. Velük egy héten két alkalommal találkozom csak, a többi órán pedig mindenféle diákkal vagyok együtt. Mindenki ugyanazt tanulja egész évben, mint a többiek, csak más időpontokban. Aztán, hogy a következő évben hogy van, azt nemtudom. :D
Pénteken 3 órám van, mind 95 perces, na meg a napközi, ami 50 perc. Kimerítő ez az iskolarendszer, mert teljesen eltér a mienktől és mindenki a suliban tölti majd az egész napját. Na meg hát olyan, mintha egy órákig tartó angolórán lennék, amin több témát beszélünk meg. Mindig mindenki angolul beszél, és nagyon nehéz hirtelen angolul válaszolni, amikor kérdeznek. De mindenki megértő, és lassabban beszél, ha hozzám szól. És ami a legfurcsább, hogy reggelente mindig nehezebben állok rá arra, hogy angolul beszéljek. Aztán délig folyamatosan javul, eddigre már a kiejtésem is egész jó, majd délután megint romlik, mivel elfáradok, és nehéz koncentrálni.
Többen kérdeztétek, de nem a sárga busszal járok suliba; ha ezzel járnék még plusz 1-1 óra lenne oda vissza, mert minket raknának le legutoljára, mivel mi lakunk a városka legszélén. De ígérem, egyszer felülök és persze képek is lesznek hamarosan. :D
Amúgy itt most elég furcsa idő van, körülbelül úgy szoktam öltözködni, mint otthon november tájékán. Az itteniek egyáltalán nem fáznak, mindenki pucilábbal meg ujjatlanban flangál a ködben, én meg hosszú ujjúban, mellényben forró teával a kezemben közlekedek és ma már elgondolkoztam azon, hogy harisnyát is kéne a nadrág alá vennem.
Mostanra már van egy pár lány akivel jóban vagyok, mindenki nagyon érdeklődik a más kultúra felől, és csak úgy odajönnek bemutatkozni, meg elmondani, hogy mennyire örülnek, hogy itt vagyok. Remélem ez csak egyre jobb lesz és tényleg igazi barátaim lesznek.
Na ennyi mára, most meg kell szerkesztenem az angolházimat, mert 3 hiányzó házi után nem járhatok többet az órára és nem is vizsgázhatok. Szigorú szabályok vannak ám. :)
Gondolom Ti is nagyon várjátok már a sulit!
Puszilok mindenkit, legközelebb egy másik témával jelentkezem. Álmodjatok szépeket!
Hahó!
Elég nagy lemaradásban vagyok saját magammal, de a fontos eseményekről nem fogok elfeledkezni. Mostantól valószínűleg nem tudom leírni minden napomat, mert kezdődik a suli, de semmi lényegeset nem fogok kihagyni, ezt megígérhetem!
Tehát most van augusztus 24, este 22.42 (mire befejeztem ez 0.00-ra módosult) és az első nagy Rotary-s találkozásról kell mesélnem.
Augusztus 21-én a délutáni órákban, nagyon nehezen összeszedtük magunkat- visszaszaladtunk háromszor, rájöttünk, hogy elfelejtettük a kispárnákat, ja meg szegény kutyát is kizártuk a házból,- és lassacskán mindenki útra készen állt a kempingezésre. Habár senki nem akart menni; főleg azért mert az út 5 órába telik -ha megyünk, mint a hülye és nem állunk meg minden kótyomfittyre. De a helyzet az, hogy az amerikaiak nagyon kényelmesek. Megállnak ennyi idő alatt kávét venni legalább háromszor, meg pisilni kétszer, meg még enni is kétszer (na de nehogy azt higgyétek, hogy ezt egy helyen… á-á, nem dehogy: külön kaja, külön pisi..). Kiborító. Ja igen, szavam ne felejtsem, az 5 órás útból nekünk 7 és fél órás lett. :D
Az út közben az egyik kajálásunk alkalmával valami speckó amcsi pizzát kértem, de valami brutálisan rossz volt. Képzeljétek el, hogy van egy nagy pitatésztátok (nem pizza!), de ilyen nagyon vékony, az meg van kenve paradicsomszósszal, sajt van ráreszelve és egy pár szelet salátalevéllel van díszítve. Inkább csak díszítésnek tudom csúfolni, mert hogy feltétnek ez nem volt nevezhető. Igazán laktató volt amúgy és a tészta is biztos tele volt természetes anyaggal. És még csodálkozom, hogy miért imádják ezek ennyire az eredeti (!) európai konyhákat.
Az utazásunk további unalmas részleteit nem mesélem el, elég egyhangú volt. A sötétben kanyarogtunk és betartottuk az összes sebességkorlátozást. Ha jól emlékszem a legmagasabban 60 mérföld/órán állt a sebességmérő, ami úgy 100km/órának felel meg. Azt hiszem, ezek után el tudjátok képzelni, hogy a térképen 3 centi megtételéhez miért szükséges 7 órahossza.
Éjjel 23 óra körül érkeztünk meg, és mint kiderült, a becsekkolás 5óráig tartott. Tisztára déja vu érzésem támadt, mintha a saját családommal lennék, otthon is mindig így járunk. :D Aztán hirtelen előugrott a semmiből egy amerikai leányzó, aki magyarul szólt hozzám. Először azt hittem, hogy rosszul hallok, hiszen már volt úgy, hogy azt hittem magyarul beszélnek az emberek. Egyébként baromi szokatlan, hogy az öreg néni a legutolsó zöldségesből is tud angolul :D.
Szóval Hilary karon fogott, és elvezetett a sátrunkba. 2 francia, 1 olasz, 1 svéd, 1 argentin és 1 spanyol lány aludt már bent, na meg mi ketten is ide tartoztunk. Lepakoltunk és én már szinte könyörögtem egy gyors zuhanyért és egy hosszú alvásért, így hát elszaladtunk a mosdóba. Jó negyedóra alatt alvásképesre hoztam magam, és már a fogmosásnál tartottunk, amikor bejött egy pasi. Így nézünk, hogy hát ez meg mi a frászt keres éjnek idején egy női mosdóban. Ő meg szintén csak lesett, hogy ez a két hülye mit keres éjnek idején egy férfi mosdóban. Mint kiderült, az ő döbbenete volt jogos, mert tényleg a férfiben voltunk. Ezért aztán, füligpirulósan-elnézéstkérősen-szendénmosolygósan eloldalaztunk. Így utólag megnyugtató a tudat, hogy Hilary ott volt velem, míg zuhanyoztam… Nem baj, legalább mostanra holtbiztos vagyok benne, hogy tényleg apa lánya vagyok. :D
Másnap reggel hajnali 6 órakor keltünk. Én úgy aludtam volna még, hisz olyan szépet álmodtam. De ezt most nem mondhatom el, mert nem fog teljesülni. :) Még kaja előtt megejtettem egy gyorsnak nem mondható telefonálást, egy telefonfülkéből. Csak bankkártyával tudsz hívni, ha akarsz, és egy hívás haza valami 3000 forint körül mozog. Persze próbálkozni kell mire megérted a rendszert, meg van olyan is, hogy már érted a lényeget, csak lejár a 3 dollár és megszakad a hívás. Na, ekkor kell újratárcsáznod…
Aztán egy gyors reggeli kávé és fánk után eligazítás volt. Mindenki bemutatkozott a Rotary-ból meg mi, a 22 cserediák. Megkaptuk az első blokk szörnyenfontos információt, csináltak rólunk képet, alá kellett írni dolgokat, meg mindenkit a nevén szólítottak; tök fontosnak éreztem magam. :D
Ahogy a formaságokat letudtuk, kaptunk 10 percet, hogy átcseréljük a ruhánkat, fürdőruhára meg eláztatható cipőre, ugyanis elindult a csipetcsapat raftingozni. Én kicsit elképzelhetetlennek tartottam a jó időt, azok után, hogy vastag zokniban, pulóverben, melegítőben és hálózsákban kellett aludni… De miután a hosszúnadrág- pulóver-sál együttesemmel visszaküldtek, kénytelen voltam hinni, de legalábbis bízni a napsütésben.
A busz, ami felvitt bennünket a folyóhoz valami antik darab lehetett, nagyon tetszett. Szappankék színe volt, meg akkora visszapillantója hogy a busz bal szélétől a jobb széléig tartott. Mire odaértünk, kisütött a nap is, tehát jól kezdődött a program.
Ismét gyors eligazítás következett, szigorúan hadarva, úgy hogy felét se értettem, pedig borzasztóan koncentráltam. Beszálltunk a csónakba, ott megint eligazítás, hogy mit csinálj, ha beleesel a vízbe és összetörnek a kövek, meg mi van, ha kilyukad a csónak, vagy elveszítjük a sodrásban az egyik társunkat. Én ezekre gondolni se nagyon akartam, sejtve hogy a víz biztos nincs 15 foknál melegebb. (Igazam volt!) Miután pedig mindenki beült a csónakba, feltették a legjobb kérdést: „Ugye tudtok úszni?”
Sosem voltam még vadvízi evezni, de nagyon jó dolog! Ha tehetitek, próbáljátok ki, igazán izgalmas sport! Hál’ istennek egyszer sem estem ki, de ennek ellenére így is jól eláztam, köszönhetően a társainknak, akik a giga-vizipisztolyt se hagyták otthon. A Nike cipőmből például önteni tudtam a vizet. :D de a legjobban mégis az tetszett, hogy a csónakban 4 nemzet diákjai ültek, és amikor hirtelen történt valami, mindenki a saját nyelvén mondta ki azt ami eszébe jutott.
Délután mindenkinek kötelező volt végighallgatni egy (nem viccelek!) 2 órás észosztást, hogy mit lehet és mit nem, mit kell és mit nem csinálni, míg itt vagyunk. Mindent értettem, amit mondtak, így hát annyira nem volt zavaró az idegen nyelv, habár az alvásban így is megakadályozott a hangos beszéd.
Estére tipikus amerikai kaját csináltak nekünk, kitettek magukért. Ettem barbecue csirkét meg salátát csomó féle öntettel, meg ilyen olyan gyümölcsöket. Szuper volt, habár a paprikás csirke vagy a töltött káposzta még mindig veri az összeset. Hilaryval és Emilyvel ( ő is amerikából volt nálunk cserediák) a magyar konyhát elemezgettük kaja közben és bármikor eszembejuttattak egy ízt vagy illatot, a nyál összeszaladt a számban és az egyik lábujjamat is szivesen odaadtam volna egy falatért.
A másnapi búcsúzkodás közben elosztogattam egy csomó névjegykártyát, meg kis kitűzőt, az én kabátkám is tele van már szinte. Minden külföldi imádja a kokárdáinkat, én meg már lassan kifogyok belőlük. Küldhetnétek, mert itt nem lehet piros-fehér-zöld szalagot kapni. :(
A hazautunk ismételten izgalmas 7 óráját túléltem, meg utána egy kiábrándító találkozást is. De erről már egy következő posztban fogok mesélni (Szigorúan név nélkül! Hogy ne sértsünk emberi és méltósági jogokat. Megértéseteket köszönöm.), mert iszonyú fáradt vagyok.
Puszi mindenkinek a világ túlsó feléről.
Hello everybody!!
Első Mendocinoban töltött éjszakám után arra ébredtem, hogy egy óriási macska fekszik az ágyamban, közvetlen mellettem, és baromira nem zavartatja magát, amikor szólok neki. Majd nagy bágyadtan rám pislantott és visszahelyezte a fejét egy kényelmes kis takarógöröngyre. Első furcsaság kipipálva. Emellett el ne felejtsem, hogy a cica mellett akadnak még további hálótársaim is: két papagájszerű színes, tollas kis madárka; akik őrült csipogásba kezdenek, amikor végre kisüt a nap. Totális állatkert. Nyuszkó csak figyeli itt az eseményeket, követni se bírja ezt a sokadalmat.
Ja ééés, hogy teljes legyen a történet van még egy kutya is: Hairy, aki az összes állat közül a legértelmesebb a házban. Nagyon szeretem már így elsőre.
Tehát, mikor végleg felébredtem, kimentem a konyhába valamit reggelizni. Legnagyobb örömömre amerikai palacsintát csináltak (Betty és a nagyobbik srác, Chris). Méghozzá áfonyásat! Boldog voltam, hogy végre megkóstolhatom a híres nevezetes, eredeti amcsi palacsintát. DE. Aki eddig még nem próbálta, ne tegye! A magyar sokkal finomabb! Jó túrósan meg ízesen meg…
Na de visszatérve, mivel áfonyásnak indult a dolog, a tésztájába fagyasztott gyümölcsöket raktak. Ez egy idő után elkezdett ugye kiolvadni és gyönyörű lila színt eresztett magából, mely később mégszebb zöldre változott. Még ezekben a pillanatokban is reménykedtem, hogy nem lesz szörnyű íze, habár már magam se hittem el, hogy ez valaha is ehető lesz. Mindeközben Betty elment zuhanyozni és magára hagyta kicsi fiát a tűzhelynél, aki elmondta, hogy most süt életében először palacsintát. Meg úgy általában mindent. Na mondom ez gyönyörű lesz, hátha ránk gyújtja a konyhát vagy hátha én leszek a kísérleti nyúl.
Valamennyire mindkét jövőképem beteljesült. Mire Betty kijött a zuhanyból, addigra Chris szénné sütött fél liter zöld palacsintát. Oh yeah, másra se vágytam. Aztán végül a többi már egészen palacsintára emlékeztető formát öltött Betty keze alatt, csak ezeket mertem megkóstolni. Igazából nem volt rossz, de hogy jó sem, ez is igaz.
Mindezek után rendes cserediák létemet bemutatva, felajánlottam hogy elmosogatok, ők ezt készséggel el is fogadták és elmentek az iskolába. Én szépen elmosogattam, aztán látva, hogy 10 óra körül jár az idő, bekapcsoltam a laptopot, hogy a 11 órára megbeszélt chatpartin elérhető legyek. Hát mint kiderült, az előző esti lopott netem elszállt, az itteninek a kódját pedig nem tudtam még. A telefonom meg ugye nem működik, mert az óceánpartra minek is térerő, ugyan minek. Így aztán kicsit kezdtem magam úgy érezni, mintha valahova Zimbabwéba raktak volna le egy nagy sivatag közepére. De, rendes cserediák lévén, feltaláltam magam a szorult helyzetben is. Először is megpróbáltam a telefonomat, hátha véletlen pont most van térerő; természetesen miért is lett volna. Aztán találtam egy mobilt, amire azt mondta Betty, hogy bármikor működik, de én hiába nyomogattam, meg hívogattam, semmit nem ért. Később nekiálltam keresni valamit, amire esetleg rá lehet írva a titkos kód. Persze, semmi ilyet nem találtam. (Azt azért hozzá kell tennem, hogy alaposan körülnéztem, hogy nincseneke-e a házban kamerák, amik rögzítenék ténykedésemet...)
Aztán egyszer csak felvillant az a bizonyos villanykörte, hogy keresni kéne egy másik számítógépet. Hiszen tele van a ház laptoppal. Legnagyobb reményeim beteljesültek: az egyik bekapcsolva maradt, csak rám várva. :D Addig e-maileztem haza, amíg megértették, hogy mi a helyzet itt, ebben a flancos Amerikában, így hát felhívtak- de, félreértés ne essék,- nem a mobilomon, hanem az itteni otthoni telefonon. :D Eltrécseltünk vagy 15 percet, és így sem került sokba, mert anyáéknak van egy speckó kártyájuk amivel tök olcsón lehet telefonálni, szóval bőven bepótoltuk az msn-es kimaradást.
Mire a család hazajött a suliból, addigra már ki is pakoltam a két hatalmas bőröndömet, készen álltam egy újabb megmérettetésre: az ebédre. Tofut ebédeltünk, életem első tofuját ettem meg aznap. Nekem tetszik az íze, mondjuk kicsit érdekes, de szeretjük az érdekeset, mert mi FLEXIBLE vagyunk, ahogy a kempinges felkészítésen mondták. Mondjuk mostanra már a tofu létezésétől is rosszul vagyok, mivel Betty vega, és minden áldott nap ezt ebédel, ha pedig tudja előre, hogy el kell mennie a városból, akkor mindig tart magánál egy dobozkával, hogyha megáll valahol kajálni, akkor csak salátát kelljen kérni hozzá. :D
Még a délután folyamán lekukkantottunk az óceánpartra, de sajnos nagyon nagy köd volt, habár még így is gyönyörű szép helyen lakunk. Az őzek feljárnak a kertekbe meg az utcára, itt laknak a szomszédos bozótban. Édesek, ahogy vonulnak úgy 5-6an. Egyébként senkinek nincs kerítése, így egyik kertből mennek a másikba, finomabbnál finomabb növényekért kutatva. Betty például azért nem tart rózsát, mert az őzek cukorkaként eszik a rózsabimbókat. :)
Remélem, jól van mindenki, sok puszi innen a ködös Albionból. Egyébként vicces de itt tényleg van egy Albion nevű város és tényleg baromi nagy köd szokott lenni…
Szépjóreggelt mindenkinek!
Augusztus 21. van, reggel 9 óra 12 perc. Körülbelül másfél napja vagyok itt, de még nem volt időm megírni az előző bejegyzés óta történteket. De most pótolom hiányosságomat. :)
Tehát, ott hagytam abba, hogy negyed úton repültem idefelé. Nos, ez a 10 órás repülőút valóban emberpróbáló, én még soha ennyit nem ültem egyfolytában, egy seggen. Próbáltam én aludni, olvasni, nézelődni, enni és inni, de hiába, minden olyan lassan telt.
A néni, aki a jobb oldalamon ült, feszt aludt. El nem tudom képzelni, hogy bírta olyan végtelen nyugalommal és kényelemmel az igazak álmát aludni. Szinte alig tudtam tőle felállni, és csak akkor tudtam kimenni pisilni ha ő is ment, mert ahogy visszaült a helyére ismét bevágta a szunyát. Esküszöm hazafele járaton vagy a businnes classon fogok ülni vagy pedig legszélen és akkor állok fel, amikor akarok.
Egyébként maximálisan ki voltunk szolgálva, 3 alkalommal kaptunk kaját, és időközben is mindig kérdezgettek, hogy mit innánk vagy ennénk.
Szinte el sem hittem, amikor felvillantak a „csatold be az öved” fények és jól érezhetően elkezdtünk ereszkedni. San Francisco hatalmas város, és tele van hidakkal. Méghozzá olyanokkal, hogy látsz egy hatalmas vízfelületet, mint mondjuk a Balaton, és azon teljesen keresztbe egy hidat. Olyan méretű beton talpakon állnak, mint otthon egy panelház. Ez amúgy az egész környékre jellemző, minden olyan abnormálisan nagy. Egyébként SFO nem valami szép város. Egy hatalmas betonrengeteg a reptér környékén, és mindenhol csak tengernyi autót lehet látni. Aztán ahogy elhagyjuk a repteret átváltozik az egész egy filmforgatássá. Úgy tűnik mintha már minden házat láttam volna, mintha mindet ismerném. Nagyon furcsa.
Még a reptérre visszatérve eszembe jutott, hogy a leglényegesebbeket ki is hagytam. Tehát sikeresen landoltunk, mindenki boldog volt hogy leszállhat. Azt viszont megfigyeltem, hogy a külföldi gépeken nem szokás megtapsolni a pilótát. Én szívem szerint még a kezét is megcsókoltam volna, hogy végre lerakta a földre ezt a monstrumot, de ugyebár győz a közakarat, mely szerint nem nyilváníthattam ki boldogságomat.
Felszedelőzködtem, betuszkoltam nyuszkót a hátizsákba és elindultam a csomagomért. Vagyis csak azt hittem, hogy egyből oda fogok jutni. Először is gyalogolni kellett jó pár száz métert, mert a mozgó folyosó elromlott. Aztán egy óriási labirintusrengetegbe jutottam, ahol mint kiderült, szok kici kisz kinai emberke üldögél és eldönti, hogy beléphetsz-e a nagy Amerikába vagy pedig kivülmaradsz. Hihi. Még szerencse, hogy gyorsan gyalogoltam, mert ez a típusú ügyintézés minden egyes embernél hosszú perceket vesz igénybe, és pár pillanaton belül egymás hegyén-hátán való sorban állás jellemezte az utasokat. Az én kisz kinai emberkém olyan komoly pofát vágott, hogy kénytelen voltam visszatartani a nevetésemet. Volt úgy 140 centi, és míg álltam a sorban, észrevettem hogy mindig lenyúl a széke alá. Később rájöttem miért: folyton fel kellett magát pumpálnia, nehogy eltűnjön az asztal alatt. :D Vett tőlem ujjlenyomatot, és le is fotózott. Érdekes monitorja volt, csak ő látta, másnak tiszta fekete volt a képernyő, mintha ki lenne kapcsolva. Közben aláírt minden papíromat, leellenőrzött minden adatomat és olyan erővel nyomott pecsétet a vízumomra, mint amikor az ELUTASÍTOM szavacskát szokták ráütni az ember kérelmére. Örültem, hogy megszabadultam tőle. Nagy boldogan elszaladtam hát a bőröndjeimért. Úgy jó fél órát kellett várnom, mire megláttam az egyik csomagot. Ettől a perctől kezdve elkezdtem vadul imádkozni, hogy úristen a másik is legyen meg, mert ebbe egy bugyit se raktam. De végül felbukkant a másik is, eközben pedig okoztam egy kiadós gerincsérvet egy fiatalembernek, aki gálánsan „lekapta” a picikét túlsúlyos csomagomat. Aztán mikor közeledett a második, be kellett vetnem minden bájamat, hogy még azt is leszedje nekem, mondjuk teljesen meg tudom érteni szegényt.
Ezek után diadalittasan mentem ki a csarnokból, naivan azt hittem, hogy ennyi procedúra után végre hagynak futni. De neem, tévedni emberi dolog. Következett a röfi kórság kiszűrése. Mikor rájöttem, hogy ezek mit ellenőriznek ennyire nagy hévvel, már kicsit elegem volt belőlük. És még mindig cak kínaiakat láttam. Csak ezek már gumikesztyűben voltak és mindent kétféle szemetesbe dobáltak: az egyik lehetett a világjárványt kiváltó gyilkos csokoládék, a másik meg az Amerikát veszélyeztető, halálos kórt okozó gumimacik. Tehát újra lepakoltam a csomagomat egy újabb átvilágítóba, nyuszkót meg az összes táskámat. És volt képük elvenni az almámat. Pedig annyira meg akartam enni. De hálisten megszabadultam tőlük ennyi után, nem akartak engem is átvilágítani.
Ez után a tortúra után várt rám a család. Tényleg ott voltak meg minden, de mikor megláttam őket, legszívesebben még visszamentem volna a kínaiakhoz. A nagyobbik gyerek tipikus amerikai, 17 éves és akkora pocakja van mintha gyereket várna, göndör barna haja a feje tetején, meg oldalt ilyen nagyra növesztett szakálla, amit ő szerintem szexinek talál, közbe meg baromira nem az. Ráadásul annyira málé, hogy azt elmondani nem lehet. Ancsika szerintem már rég lepofozta volna. :D Amúgy aranyosak, virággal vártak. Már nem is emlékszem mikor kaptam utoljára vörös rózsát, nagyon jólesett.
4 órán át utaztunk még hazafelé olyan kanyargós úton, hogy Viki már a látványától is összehányta volna magát. Én sem álltam messze tőle, mikor Betty bevette a kanyarokat. Egyébként itt mindenki tempózik, nem az van mint otthon, hogy nagyapám feltartja a sort, meg azt se tudja mit csinál. Itt minden autó halad, és nagyon szabálykövetőek és figyelnek a másikra. Ha látják, hogy a másik autó gyorsabb mint ők, félrehúzódnak és elengedik. Viszont itt senki nem köszöni meg az előzékenységet.
Na ennyi mára.
Puszilok mindenkit. Hiányzik mindenki, főleg a hazudós! :)
Utazásom első napja.
A várva várt augusztus 19. Elérkezett. Hajnali 4kor keltünk, de amilyen fáradt vagyok most így délután 4 körül (amikor írom ezt a bejegyzést) kábé úgy érzem, mintha 2 napja nem aludtam volna.
Pillanatnyilag a Frankfurtból San Francisco-ba tartó járaton ülök, a 41. sor, B ülésén, ami a menetiránnyal megegyezően a bal oldalra esik, a három ülés közül pedig a középsőn foglalom el királyinak nem mondható helyemet. A Budapest-Frankfurt járaton mondjuk még rosszabb volt, hiába ültem az ablaknál. Ugyanis két igen megtermett, 100 és 150 kiló körül mozgó úriember volt az útitársam. Egyenként is nyugodtan elfoglalhattak volna 2-2 helyet, ezzel ellentétben engem benyomtak emögé a két benga mögé, ők pedig elfolytak a székeiken. Ráadásul az egyik pasi zsidó volt, igen komolyan vette magát: kis keménykalap, ami úgy 20 centi magas volt, mellényke, meg minden na meg a szemüveg, aminek a keretére feltekert egy iszonyat hosszú hajtincset-volt vagy 40 centi- (vagy szakáll volt talán?) és így összepödörte, benyálazta a végét, majd beakasztotta a füle mellett a szemüvegkeretre és addig tekerte körbe-körbe a füle körül, amíg vége nem lett a tincsnek. Aztán ismét beakasztotta a szemüvegkerete alá, és békésen nekilátott olvasni egy nagy lepedőnyi újságból. Én meg csak ültem elámulva bent a sarokban. :D Ja és a landolás közben végig imádkozott.
Aztán megérkezett másik óriás szomszédom: őróla már messziről lerítt h német, aztán persze azt hitte, hogy én is az vagyok (annak ellenére, hogy tele vagyok magyar színekkel) és elkezdte nekem szidni Magyarországot. Aztán mikor levegőt vett, közöltem vele finom udvariassággal, h bocsika, de ÉN MAGYAR LENNI. Nem hülye német, mondjuk ezt már csak gondolatban tettem hozzá, habár így utólag már bánom.
Amúgy az úton semmi különös nem volt, nagyon rövid repülés volt, kábé másfél óráig tartott. A landolást még gyakorolnia kellene a pilótának, szerintem. A kaját nagyon sajnálom, hogy nem fotóztam le nektek, igazán érdemes lett volna megnézni. Egy akkora kis zsömlét kaptunk, hogy esküszöm nem volt akkora mint a fél tenyerem, és a szelet sajt ami benne volt, félig kilógott belőle. Igazán jól laktam. :)
A frankfurti reptér hatalmas, mondjuk tök egyértelmű. Így visszagondolva nem tudom min paráztam annyira. Sőt, még a végén azon kellett elgondolkoznom, hogy egyáltalán ha innen ki akarnék végleg menni, azt hogy kéne csinálni. :D Némi liftezés, tolongás és mozgófolyosó után megtaláltam a terminálomat, vagyis csak azt hittem. Ugyanis az oké, hogy az volt ráírva a repjegyemre, hogy A59, minden nagy táblán az A1 figyelt. Na mondom, nem baj, okos leszek. Hát erre nem kiderül, hogy az A1-en belül van az A59?! :D Teljesen rossz helyre mentem először, két szintet meg egy égtájat tévesztettem. :D Nem is én lennék.
Amúgy a csekkolást az Amerikába tartó járatoknál ritka komolyan veszik: először is mindenkit (5-600 utast) egyenes, libasorba állítanak, és név szerint a pulthoz szólítják. Aztán leellenőrzi a repjegyedet, meg az útlevelet és mutatni kell egy fél-hivatalos okmányt arról, hogy hol leszel az USA-ban. Mire ezt én megértettem, hogy ez így megy, addigra a fejem is belefájdult.
Most egy hatalmas gépen ülök, ami csak kívülről látszik full extrásnak. Emeletes, fent van az első és a business-class. Én az egyszerű halandók között ülök, egy icuri picuri kis ülésen, tisztára olyan mintha egy ezer éves MALÉV gépen ülnék. Habár annyiban hasonlít az amcsi gépekre, hogy tényleg három oszlop van, a két szélsőben 3-3, középen pedig 4.
Na most egyenlőre ennyi, 2 és fél órája repülök és kezdem unni. Pedig 10 óra és 17 perc lesz a repülési idő, a távolság pedig egészen pontosan 9147 kilométer. Az útvonal: Amszterdam irányában, Nagy-Britannia, majd az Antarktisz fölött, aztán végig Amerika partjainál. Most Izland felett járunk, már 3000 méter magasban mínusz 12 fok volt. Most 10.674 méter magasban -54°C van. Ja és 1068 km/h-val repesztünk. Semmit nem lehet látni az ablakon, teljesen felhős az ég.
Jaj tényleg, azt kifelejtettem, hogy a frankfurti utam alatt megfigyeltem, hogy az ablakom valószínűleg egy madárrajt kaphatott el útközben, mivel egy fekete színű madárka tollazata ragadt rá, egy nagy elkenődés mellett. Szép látvány volt.
Puszilok mindenkit!
P.s: Nyuszkó is remekül érzi magát, kicsit össze van nyomva, de azért szeret velem lenni. Ferihegyen két japán nőci megcsodálta oldalról, én szembefordítottam és szinte megijjedtek a vadorzó tekintetétől. :D
Utolsó kommentek