Halihó!
Nos, gondoltam jelentkezem már, csak hogy tudjátok, hogy nem hagytalak el titeket. Ez a bejegyzés meglehetősen rövidke lesz, de igérem az információ sokkolni fog benneteket.
A tegnapi nap folyamán nem voltam itthon, Mendocinoban, hanem a család és én már régóta tervezgettük, hogy felautózunk északra, hogy a híres "Óriások Sugárútját" megnézzük. A világ legidősebb és legmagasabb fái találhatóak itt, vörös mamutfenyők. Egyszerűen döbbenetes méretűek, a magasságuk körülbelül 100 méter, átmérőjük nem ritkán 8-10. Képek nélkül elképzelhetetlenek; de talán a legjobb mégis az, ha ott áll köztük az ember.
Már az odavezető úton is rengeteg hatalmas fát láttam, de amikor ténylegesen elértük azt a pontot, ahol végre kiszállhattunk az autóból, körbesétálni egy "kisebb" erdőt, egészen ledöbbentem. A folytonos köd, a végtelen csend, a méretek mind mind ősi misztériumokat sugalltak. Lenyűgöző volt ott állni és érezni, ahogy él a természet. Remélem adódik még lehetőségem arra, hogy visszajöhessek ide: olyan végtelen békesség és erő fogad már az első pár lépés után, amit míg nem tapasztal, soha nem ért meg senki. Már hiányzik.
Mindeközben rengeteg fényképet csináltam, minden kidőlt fára felmásztam és élveztem ezt a leírhatatlan, megfoghatatlan energiát. Egyre jobban haladtunk befelé az erdőben, lassan a szemünk is hozzászokott a párás félhomályhoz, és a fülünk is a síri csöndhöz, amit néha egy- egy lehulló páracsepp tört meg, semmi egyéb. Már éppen indulófélben voltunk, kezdett igazán sötétedni is délután 4 óra lévén, meg már fáradtak is voltunk. Persze egyikünk sem akarta egykönnyen otthagyni a fákat, így aztán a körutunk az erdőben hosszúra nyúlt.
Kicsit lemaradtam a csapattól, mint mindig. (A legjobb képek akkor születnek, amikor nem zavar senki.) Éppen egy különös formájú gombát készültem lefotózni egy kidőlt fa alján (megjegyzem a fa törzse még kidőlt állapotban is jóval magasabb volt, mint én, de addigra már ezeket kezdtem megszokni), amikor Betty hátraszólt, hogy siessek egy kicsit.
Mikor felegyenesedtem a világ hirtelen megmozdult, a szó szoros értelmében. A gombám reszketett, mintha rázták volna, és mikor felnéztem a fatörzsre, az is reszketett, akárcsak egy gallyacska a szélben! Az a hatalmas, több ezer éves fa, csak úgy a semmitől mozgásba lendült! Értettem, hogy mi folyik körülöttem, de nem fogtam fel, nem bírtam megfogalmazni sem a szót...
Ezután minden olyan gyorsan történt. A mindeddig csendes madarak rémülten, visítva felröppentek a fák tetejéről, esőcseppek záporoztak ránk, és elkezdett remegni a föld a talpam alatt. Én mozdulni sem bírtam, talán eszembe sem jutott mozogni, a lábaim akárcsak ha földbegyökereztek volna. Mozgott körülöttem minden, abban sem voltam biztos, hogy ha teszek egy lépést, nem fogok elesni. Egyetlen dolog amit tudtam csinálni, az annyi volt, hogy csak néztem és néztem a fámat a gombával együtt, ahogy jól láthatóan rázkódott a talajon, közben pedig kiabáltam, hogy "Mozog! Mozog!".
A földrengés körülbelül 2 percig tartott, nekem talán többnek, talán kevesebbnek tűnt. Nem emlékszem. Most, hogy visszaemlékszem olyan volt, mintha sokkoltak volna, mintha odafagytam volna. Akkor tértem magamhoz és fejeztem be a már motyogássá halkult "Mozog!" kiáltást, mikor végre a gomba is megállt a mozgásban a fával együtt. Utána azért még percekig álltam ott és néztem, hogy vajon megmozdul-e megint.
Életem első földrengés élményét kipipálhatom, sérülés nélkül, némi ijjedtséggel, némi büszkeséggel. Estére már nevettem az egészen, komolyan mondom, hogy vicces, hogy velem minden megtörténik itt. Vagy talán csak mindez új, és azért tűnik úgy, hogy minden megtalál? Nem tudom. Egy ami biztos, míg élek nem felejtem el azt a fura alakú gombát, ott, a fa alján...
Hazafelé jövet több rendőr és mentőautó is jött velünk szembe az úton, de akkor még nem voltunk benne biztosak, hogy miért. Aztán kaptunk egy hívást egy ismerősünktől, aki tájékoztatott bennünket, hogy helyi idő szerint, 16 óra 7 perckor egy Richter skála szerinti 6.5-ös erősségű földrengés rázta meg észak Kaliforniát, a partoktól 10 km-re az óceánban. A rengés olyan erejű volt, hogy a 230 mérföldre található San Francisco-ban is érezhető volt. Mi a fészektől körülbelül 70 km-re voltunk. Azt hiszem, az óriási szerencsénk az volt, hogy nem úton, hanem a fák között állván ért bennünket, amik pedig megvédtek minket bármiféle sérüléstől: a hatalmas gyökerek és törzsek elvezették a rengést.
Most vasárnap éjjel van itt nálam, és mostanra már úgy gondolom, hogy ez egy izgalmas sztori, egy élmény, amit remélem soha többé nem kell tapasztalnom. Vagány dolog egy ilyet átélni, persze, ha semmi bajod nem esik. Viszont most mikor megírtam ezt az élményemet nektek, kedves Olvasók, megdöbbentett az egész, hogy én tényleg mindezt megéltem, ott voltam, nem csak álom vagy egy újsághír volt.. Része voltam, éreztem a saját lábaimban a rengést, amit mintha belémvezettek volna a földből.
További részletekért kattints ide:
.jpg)
www.index.hu/bulvar/2010/01/10/foldrenges
www.samtoman.files.wordpress.com/2009/07/san-andreas-fault-map1.jpg
Az második linken látható a híres San Andreas törésvonal, ami mentén, tudósok állítása szerint, Kaliforniából leválik majd egy keskeny darab egy nagyobb földrengés sorozat alkalmával. Az északi vége az óceánban szakad meg, ezen a ponton volt a tegnapi földmozgás. A héten egyébként több kisebbet jegyeztek fel országszerte, de ez a 6.5-ös volt a legnagyobb mind közül. Pár órán belül még volt 2 utórengés (mindegyik 4 körüli értékű, illetve a mai nap folyamán is hallottunk híreket további mozgásokról, de hálisten ezeket mi már itt nem éreztük).
Gondolom most mindenkit halálra rémisztettem, de ne aggódjatok kedveskéim. 5 hónap múlva hazatérek, épen és egészségesen. Habár addigra lehet, hogy valami sokat látott katasztrófa-turista leszek. :)
Utolsó kommentek