Sziasztok!

Tudom, hogy régen hallottatok felőlem, de húzós heteken vagyok túl és nem volt időm írni.

Na de vágjunk is bele az elmúlt egy- két hét eseményeibe.

Szeptember 28: Azzal indult a reggelem, hogy Betty kijelentette, hogy busszal kell hazajönnünk, mert Christ viszi valahova délután és nem ér rá értünk jönni. Ennek szellemében telt a napom, hogy végre megint felülhetek a nagy sárga járgányra. Annyi árnyékolta be az egészet, hogy Justinnal kellett (volna) együtt buszoznom. Ő viszont teljesen elfelejtett engem, ami azért annak ellenére, hogy nem kedvelem őt kifejezetten, igazán rosszul esett. Meg aztán most történt meg először, hogy egyedül kellett otthon lennem, és eléggé furcsa volt. Míg otthon voltam, 6 telefonhívást bonyolítottam le: valamilyen bűvös módon, mindenki aznap akart beszélni a famíliával, de be kellett érniük velem. Nekem pedig hatalmas meglepetésben volt részem, mert mindent megértettem, sőt még válaszolni is tudtam! Átérzitek ennek a fontosságát?

Ja és ezen a napon nagy elhatározásra jutottam: ettől a hétfői naptól kezdve minden nap busszal jövök haza a suliból. És hogy miért? Mert nem akarok a családdal egy perccel is több időt tölteni a minimálisnál. A buszút átlagosan 45 perc, így aztán késő délután érek haza, ami pont megfelelő. :)

Szeptember 29: Szinte Murphy törvénye, hogy amikortól én elkezdem a buszozást, egyből másfél órára növekszik a menetidő. Az egyik buszsofőr nyugállományba vonult, így aztán a maradék sofőrnek kell ellátni a kimaradó helyeket. Mondjuk számomra ez nem gond, szeretem a nagy sárga zötykölődő buszt.

Szeptember 30: Igazán különös nem történt, egyedül a fotózás órám volt izgalmas. De ti még erről nem is tudtok, így aztán el kell mesélnem nektek, hogy tiszta legyen, hogy mit is csinálunk mi pontosan!

Körülbelül 3 hete kezdtünk neki az első nagyobb munkánkba. Először is mindenkinek kellett szereznie egy cipősdobozt, amivel lehet fényképezni. Ez pontosan így lett beharangozva! (Nem csak én ültem teljesen értetlenül, elhihetitek.)

Tehát szereztem egy dobozkát, amit később teljesen feketére kellett mázolni- belülről persze. Aztán vártunk a következő óráig, amikor is a doboz egyik oldalára egy nagy X-et kellett húzni, szigorúan vonalzóval. Ennek a közepén pedig kis téglalap alakú lyukat kellett vágni és végső lépésként, fogott mindenki egy rézlapocskát, amibe gombostűvel picike lyukat ütött korábban, és ezt felragasztottuk a doboz belső oldalán a lyukra. Így a kis rézlapocskán levő lyukon keresztül bele lehetett kukkantani a dobozba, ami persze semmilyen élményt nem nyújtott. Csak a fénynek kellett elég helyet csinálni, és mindjárt meg is értitek, hogy miért.

Ugyanis ezzel a szerkentyűvel bevonultunk a sötét szobába, ahol fényre érzékeny papírt ragasztottunk a lyukas oldallal ellenkező oldalra. Aztán eltakartuk a lyukat, míg kimentünk a fényre; fogtunk egy könyvet (ami ment a doboz tetejére, hogy megakadályozza a mozgást), egy stoppert, és egy tárgyat amiről fotót akartunk készíteni. És amikor beállítottál mindent, tárgyat, dobozt, stoppert és könyvet: elengedhetted a lyukat. A stopper elindult, és amikor lejárt, a kép elkészült. Ez az időtartam rengeteg mindentől függ, napsütéstől, helyzettől, doboztól tényleg mindentől. Nekem például a 17. próbálkozásom lett eredményes.

Aztán ezzel vissza a sötétszobába, és előhívni. Amikor sikeresen előhívtad a képedet (ami még csak egy negatív), pozitívet kellett belőle csinálni. Ez az eljárás pedig hihetetlen egyszerű: csak fogsz egy másik fénykép papírt, leteszed az objektív alá és képpel lefelé teszed rá a negatívot. Pár másodpercig kell rávillantani, és a pozitív is elkészül.

A teljes kompozícióhoz, mindkét féléből kettőt kellett készíteni, ezeket pedig ismét művészien elrendezni egy olyan nagy fehér lapon. Az enyém olyan szép lett! Ha leosztályozták, visszakapom és megmutatom nektek. :)

Október 1: Csütörtök. Második Rotary meetingen vettem részt. Erről jut eszembe, időközben counsellor csere történt, így aztán most már más kezeli az ügyeimet, én pedig nyugodtabb vagyok ezt illetően. Képzeljétek el, azóta már a bankkártyám is megérkezett, amit még augusztusban csináltattam! Nem csodás?! :)

De visszatérve, ismét nagyon jó élményben volt részem, ezek a találkozók mindig felvidítanak. Most például a szokásos programokon kívül felajánlották a segítségüket, a Hawaii túrához. Szeretnének segíteni nekem, de mivel csak úgy pénzt nem adhatnak, majd valamit dolgoznom kell. Ők a főzést illetve a gyerekekre vigyázást találták ki, én pedig bele is egyeztem. Nem kell magamat megerőltetni túlzottan, és többet fogok kapni, mint amennyit szokásos fizetni. Így üzlet az üzlet!

A másik nagyon fontos pedig: december 10-én fogom előadni a Magyarországos prezentációmat, a kis ruhámban meg minden. És én fogok kérdéseket feltenni a klubnak, felemelt díjakkal, ami persze mind az enyém lesz! Hát nem jófejek?

Október 2: Történelem órán hál istennek befejeztük a boszorkányos filmet (mindenkit felakasztottak a végére); most már a függetlenségi nyilatkozatnál tartunk. Érdekes hogy egy hónapig ugyanarról tanultunk, halálosan unalmas volt. Most ez a téma is tart már két hete, és még mindig nem látom a végét. Ezt a pár száz éves történelmet úgy elhúzzák, hogy hihetetlen. De nem is ide akartam kilyukadni, tehát térjünk is vissza. Már régebben észrevettem, de mostanra tudatosult bennem, hogy itt olyan szintű hazaszeretet van az emberekben, ami nem hogy otthon, de egész Európában nincs.

A töri és politika órámon olyan beleéléssel vitatkoznak, mindenki helyesnek tart minden döntést, amit az Egyesült Államok valaha is hozott, és ami a legmeglepőbb, hogy amikor ezekről tanulunk, megszáll mindenkit valami hazafias hangulat. Ami egészen rendben is van, csak eközben én kívülállóként körbenézek az osztályban, és amit látok az teljesen ellenkezik ezzel: van itt mindenféle születésű és származású ember. Olaszországban született; indonéziai apja van; pár éve települtek át Kínából; a szülei spanyolok és mexikóiak, ő Madridban született és még sorolhatnám tovább, mindenkinek megvan itt a saját érdekes története. Ők ugyanúgy viselkednek mintha minden felmenőjük itt élt volna egész életében, mintha az egész lényükkel ide tartoznának. És akkor elképzeltem magam, hogy esetleg elköltözök egy másik országba és én is annak az országnak az állampolgáraként élem tovább az életemet, büszke leszek arra a helyre ahol élek, úgy, mint egy odavalósi. De valahogy nem sikerült átélnem, még a képzeletemben sem. Soha nem tudok már megszabadulni a magyarságomtól, és megmondom nektek őszintén, nem is akarok. Boldog vagyok, hogy nem kell „amerikainak” sem másnak mondanom magam.

Amúgy ezen kívül, nagyon tetszik ez a felfogás, ami itt van az összes emberben. Mindenki szeret itt élni, büszkék az országra, magukra, a történelmükre, egyszerűen mindenre. És ez az érzés mindenkiben egyaránt megtalálható, így az összetartás és családiasság jellemzi az itt élőket. Ezt az érzést, ezt a megszokást annyira szívesen hazavinném, mert hiszem, hogy ezzel a dologgal sikerült nekik annyi, de annyi mindent elérniük az évek során.

A politika órámon szörnyen untam magam, mivel mostanság valamilyen projekten dolgozunk, úgy érzem, nem csak én nem értek. Elég vicces így órára járni, új ez az érzés nekem nagyon. :) Így aztán kitaláltam, hogy hasznossá teszem magam valamennyire, még ha nem is az osztály vagy az óra javára teszek, legalább a magaméra. Kértem tehát egy Amerika térképet, és elkezdtem kiszínezgetni azokat az államokat, ahonnan már van rendszámom, mert már annyi van belőlük, hogy már nem tudtam követni hol tartok. Aztán mikor lassan elkészültem a művel, meglepődve láttam, hogy a nyugati oldalról 3 állam kivételével már mind megvan, összesen 28 darabbal büszkélkedhetek! Hát nem csodás?

Ezen a napon dőlt el, hogy nem a család retkes barátai vigyáznak ránk majd míg Betty és John elutaznak. Ja, igen, ti még ezt nem tudjátok. Pedig ez egy vicces történet, szóval el is mesélem nektek gyorsan.

Betty pár héttel ezelőtt talált az e-bay-n egy hippibuszt. 1965-ben készült, mindenféle színűre van festve, belülről bambuszból van a plafon, Bob Marley-s poszterek vannak a falán, és növényeket is termesztenek benne. Mivel még csak fotón láttam, csak tippelni tudok, hogy valószínűleg marihuána, merthogy itt legális. (Kaliforniában az utcán is lehet füvezni, teljesen büntetlenül; az orvos is felírhatja gyógyítás szempontjából, ja és Kalifornia az USA legnagyobb marihuána termesztő állama. Mit szóltok?)

Szóval megvették a buszt a neten, egyik vasárnap leutaznak San Diego-ba, és a hét vége felé érnek haza. Őrült család, ez biztos. Mondjuk nem csak ők ilyenek, a szomszédjaink is lököttek: a pasi reggelente pizsamában járkál le és fel az utcán, miközben telefonál, az asszony pedig legutóbb az út közepén üldögélt hálóköntösben és olvasta a reggeli sajtót. Azt hiszem a New York Times volt a kezében. Szóval a hippibusz tökéletesen illeni fog a képbe.

Ma pedig meghívtak egy szülinapi bulira (az első ilyen meghívásom volt!!), amit fájó szívvel, de le kellett mondanom, mert pont ugyanarra a napra esik a San Francisco túra is, amire kötelező mennem, mert Rotary program.

Október 4: Iskolát díszítettünk, mivel erre a napra következő hét homecoming, ami itt nagyon nagy iskolai program. Évszakokat választottunk még korábban, mi némi keveredés után kettőt is kaptunk, és a fő folyosót öltöztettük télbe és nyárba. Dolgoztunk rajta pár órát és nagyon szép lett, de sajnos az igazgatónő nem szólt a takarítócégnek, és ők mindent leszedtek, mert azt hitték, hogy nincs engedélyünk. Hát nem hülyeség? Majdnem elsírtam magam, mikor hétfő reggel beléptem az iskola ajtaján és megláttam, hogy sehol semmi.

Október 5, 6, 7, 8: Minden nap különböző maskarába kellett bújni mind a 4 osztálynak: első napon az iskola színeibe (piros, fehér, fekete); aztán egy állatnak; majd salátaöntetnek (mi cézársaláták voltunk) végül pedig az évszakoknak. A végzősök a dupla évszak miatt egy kis sztriptízt is bevetettek, ugyanis nyárnak öltöztünk fel a tél alá, és hogy ezt be is mutassuk, le kellett dobni a nagykabátot és a sí szemüveget. Az első két napon mi nyertünk, mert mi öltöztünk fel a legtöbben. Igazán vicces volt, például amikor sok kis cézár tógában meg a zöld növénnyel a fején szaladgált az iskolában. Sajnos én kimaradtam a számlálásból, mert éppen akkor voltam az iskola pszichológusnál. Ami így utólag jó döntés volt, elég sok mindenben segített, és meghívott a helyi úszóklubba, amit én örömmel el is fogadtam, azóta pedig már csatlakoztam is. :)

Október 9: Nem mentem iskolába, most először mióta itt vagyok. Készülnöm kellett a San Francisco-i túrára, ugyanis délután 1 órakor indultunk. Ja és míg bementünk a bankba kézpénzért, találtam az utcán egy New Jersey rendszámot, ami itt elég ritka, mivel több ezer kilométerre van. :)

Folytatás a következő bejegyzésben.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.