Halihó!!
Mivel ma két poszttal is jövök, ezért gyorsan el is kezdem az első témámmal.
Augusztus 29-én csodaszép napsütéses reggelre ébredtünk, így hát eldöntöttük, hogy meglátogatjuk a szomszédos világítótornyot. Ha kimegyek a kertbe, látszik a fénye, ezért úgy gondoltam, hogy közel van, közben meg jó órába telt elsétálni, és újabb órába visszasétálni. De megérte. Csodaszép ez a környék, végig a part mentén haladtunk az óriási sziklák között. Míg sétáltunk megtudtam, hogy éjszakánként a furcsa hangokat, amiket hallok, fókák adják ki, akik ezeken a sziklákon tanyáznak. Egész kolónia él itt a közelben, eddig sajnos egyet sem láttam közülük, de remélem, hogy előbújnak egyszer, amikor én is épp a parton leszek.
Egyébként szeptembertől bálnák is jönnek a környező vizekre, a mexikói és dél-amerikai partok mellől, hogy itt szüljék meg kicsinyeiket. Ez a pár hónap rendkívül érdekes az embereknek, mivel a bálnák beúsznak a nyugodt vizű öblökbe, és ahogy a számukra sekély vízben forognak, látni engedik az uszonyaikat és fejüket is.
Szeles idő lévén a hullámok hatalmasak voltak, és hideg ködös időt hoztak magukkal. Ennyi volt a melegnek, gondoltam, na meg, hogy mekkora marha vagyok, hogy otthon hagytam a mellényemet, ami legalább védett a nedves széltől. Komolyan mondom, lehet jobb lett volna Alaszkába menni, ott legalább nem nézik hülyének az embert, ha csizmát húz augusztusban.
Az utunk alatt egy csomó kisállattal találkoztam, na meg persze az őzikékkel, akik mindenhol ott vannak. Itt nem kell sokat gondolkodni a díszítgetésen karácsony tájékán: mindenki fog magának egy őzet és kiköti a kapuba egy kis piros csengővel a nyakában. Tökéletes ünnepi hangulatod lesz, ha mellé állsz és elénekled a mennyből az angyalt. :D
Na de az állatkáknál tartottunk meg az óceánnál, szóval folytatom is. Rengeteg mókus meg borz meg mosómaci él a parton, pont elég távolságban a víztől, a száraz hangák szomszédságában, lent az agyagos lyukakban. Nagyon barátságosak a kirándulókkal, szinte még mosolyognak is egy-egy fotó kedvéért. Rólam is készült jónéhány fotó, a legtöbb a sziklákon, amikre felmásztam. Nem mentem nagyon távol, de a fényképezőgép már nem tudott annyit közelíteni, hogy én ne csak egy apró sirálynak látszódjak a hatalmas köveken.
Úgy jó 1 órás bóklászás után elértük a világítótornyot. Azt mondták, hogy baromi régi, majdhogynem antiknak számít. Én meg naivan rákérdeztem, miért mennyi idős? Erre… úgy 80 éves. Hűha, mondom Európában még a 180 évessel is köröhögnének a múzeumok, nemhogy egy 80 évessel. :D Így aztán már nem is csodáltam annyira, mint korábban, inkább a helyet ahol állt. Egy kis földnyúlványon helyezkedik el az épület és az a különleges benne, hogy a part két oldalát a víz olyannyira elfogyasztotta mostanra, hogy mesterséges partot kellett kiépíteni, nehogy sziget legyen a kis nyúlványból. Mondjuk az még romantikusabb lenne ha a világítótorony egy csöppnyi szigeten állna, de azt hiszem, hogy sok pénzbe kerülne egy hidat építeni, így hát inkább nincs sziget. :( Kár.
A világítótorony belsejében kicsi üzlet van, telis tele Mendocinoval és a toronnyal kapcsolatos ajándéktárgyakkal. Találtam egy kis kitűzőt, amit meg akartam venni a kabátkámra, de nem volt nálam pénz. Tehát vissza kell mennem érte egy másik alkalommal.
A nagy lámpához a tetőre nem lehetett sajnos felmenni, pedig nagyon megnéztem volna közelről. Minden 10. másodpercben villan feléd a hatalmas fény egy speciális szerkezetből. (Leginkább prizmára hasonlít szerintem, mondjuk tuti hogy nem ez az igazi neve.) Így hát én kicsit kedveszegetten és nagyon fázósan indultam hazafelé, na meg a tudattal, hogy még egyszer legalább meg kell tennem ezt az oda-vissza utat.
Út közben hazafelé arról beszélgettünk, hogy jó lenne elmenni a közelben megrendezett fesztiválra. Miután hazaértünk csak egy gyors pisire meg melegkabát-cserére volt idő, már indultunk is tovább, immáron autóval és meleg ruhában.
A fesztivál amire ennyire igyekeztünk szörnyen picurka volt, annyiban volt csak érdekes, hogy szólt a country és az emberek táncoltak is rá! Jó volt a hangulat nagyon, kitelepített kemencében sültek a pizzák és a piták, a gyerekeknek egy mini állatkertet csináltak, kecskékből, nyulakból, meg kacsákból. Az állatkert ketrecei körberakott szalmabálák voltak. :D Igazán vicces volt mindezt látni. Annyira el voltak ájulva a kecskéktől a gyerekek és a felnőttek is (!), hogy az elmondhatatlan. Mintha sosem láttak volna ehhez hasonlót. Én meg csak nevettem rajtuk, hogy nálunk ez egyáltalán nem nagy csoda, ha valaki lát egy kecskét. Ráadásul a mi biofesztiválunkon a kecskék sokkal aranyosabbak, merthogy a mieink! :)
Miután teljesen átfagytam, végre elindultunk hazafelé. Hatalmas feladat várt rám, ugyanis el kellett készítenem életem első paprikáskrumpliját! Nagyon izgultam, hogy hogy fog sikerülni, mivel soha nem főztem még „ilyen komolyat” egyedül, de igazából nem volt mitől tartanom, mert a pontos recept a kezemben volt. (Mégegyszer köszi, Cicu!)
A szükséges hozzávalókért bementünk a városba, aztán mikor hazajöttünk rájöttem, hogy nincs itthon paprika! Pedig én mondtam, hogy paprikára van szükségem, de Betty azt mondta, hogy rendben, azt nem veszünk, mert van. Közben kiderült, hogy náluk a ’paprika’ szót csak a fűszerre értik, az összes többi ’pepper’. Így hát Betty visszament a városba, pepper-ért. Én addig feldaraboltam a gigantikus hagymát, és vártam. Körülbelül fél óra oda-vissza megjárni a boltot, így nem sok teendőm volt. Mindent előkészítettem, a krumplitól kezdve a virsliig, kivéve a paprikát. És mivel a paprika az első hozzávalók között van, kénytelen voltam várni.
Aztán mikor Betty meghozta a paprikát, végre nekiláthattunk a vacsorának, de nagyon lóhalálában, mert már este fél8 volt. Mondjuk mivel az én kezemben volt az irányítás kicsit elveszettnek éreztem magam, de úgy 10 perc elteltével kezdett hasonlítani az otthonira. Asszem nem is honvágyam lesz, hanem kaja-honvágyam, mert ahogy beleszagoltam a hagymás-paprikás-fűszeres serpenyőbe összeszaladt a nyál a számban. Közben átjöttek a szomszédnénik csevegni, mert ez itt nagyon nagy szokás, hogy csak úgy átméssz a szomszédhoz egy kis csevejre. És egyáltalán nem zavartatták magukat, hogy én majd eldobtam magam annyira csináltam, ők nyugodtan dumcsiztak, még a kutyát is áthozták. Igazán kedves nénik, de valahogy jobb lett volna ha máskor jönnek vagy egyáltalán nem jönnek...
A végeredmény nemhogy ehető, de nagyon finom is lett! (Este 9re lett kész!!) Mindenki imádta, a hatalmas adagból szinte alig maradt. Betty is tudott belőle enni, mivel neki vettünk húsnélküli virslit. (Fogalmam sincs, hogy miből lehet ha nincs benne hús, Tibike szerint mexikói menekültekből.) Szóval, főszakács lettem úgy érzem, legfőképp úgy, hogy ma estére meg paprikás csirkét csinálok. Éppen most fő, tehát megyek is, megnézem hogy áll.
Minden jót nektek, szép álmokat! Puszika
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://lovelita-usa.blog.hu/api/trackback/id/tr221349867
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.
Utolsó kommentek