Szépjóreggelt mindenkinek!

 

Augusztus 21. van, reggel 9 óra 12 perc. Körülbelül másfél napja vagyok itt, de még nem volt időm megírni az előző bejegyzés óta történteket. De most pótolom hiányosságomat. :)

 

Tehát, ott hagytam abba, hogy negyed úton repültem idefelé. Nos, ez a 10 órás repülőút valóban emberpróbáló, én még soha ennyit nem ültem egyfolytában, egy seggen. Próbáltam én aludni, olvasni, nézelődni, enni és inni, de hiába, minden olyan lassan telt.

A néni, aki a jobb oldalamon ült, feszt aludt. El nem tudom képzelni, hogy bírta olyan végtelen nyugalommal és kényelemmel az igazak álmát aludni. Szinte alig tudtam tőle felállni, és csak akkor tudtam kimenni pisilni ha ő is ment, mert ahogy visszaült a helyére ismét bevágta a szunyát. Esküszöm hazafele járaton vagy a businnes classon fogok ülni vagy pedig legszélen és akkor állok fel, amikor akarok.

Egyébként maximálisan ki voltunk szolgálva, 3 alkalommal kaptunk kaját, és időközben is mindig kérdezgettek, hogy mit innánk vagy ennénk.

Szinte el sem hittem, amikor felvillantak a „csatold be az öved” fények és jól érezhetően elkezdtünk ereszkedni. San Francisco hatalmas város, és tele van hidakkal. Méghozzá olyanokkal, hogy látsz egy hatalmas vízfelületet, mint mondjuk a Balaton, és azon teljesen keresztbe egy hidat. Olyan méretű beton talpakon állnak, mint otthon egy panelház. Ez amúgy az egész környékre jellemző, minden olyan abnormálisan nagy. Egyébként SFO nem valami szép város. Egy hatalmas betonrengeteg a reptér környékén, és mindenhol csak tengernyi autót lehet látni. Aztán ahogy elhagyjuk a repteret átváltozik az egész egy filmforgatássá. Úgy tűnik mintha már minden házat láttam volna, mintha mindet ismerném. Nagyon furcsa.

 

Még a reptérre visszatérve eszembe jutott, hogy a leglényegesebbeket ki is hagytam. Tehát sikeresen landoltunk, mindenki boldog volt hogy leszállhat. Azt viszont megfigyeltem, hogy a külföldi gépeken nem szokás megtapsolni a pilótát. Én szívem szerint még a kezét is megcsókoltam volna, hogy végre lerakta a földre ezt a monstrumot, de ugyebár győz a közakarat, mely szerint nem nyilváníthattam ki boldogságomat.

 

Felszedelőzködtem, betuszkoltam nyuszkót a hátizsákba és elindultam a csomagomért. Vagyis csak azt hittem, hogy egyből oda fogok jutni. Először is gyalogolni kellett jó pár száz métert, mert a mozgó folyosó elromlott. Aztán egy óriási labirintusrengetegbe jutottam, ahol mint kiderült, szok kici kisz kinai emberke üldögél és eldönti, hogy beléphetsz-e a nagy Amerikába vagy pedig kivülmaradsz. Hihi. Még szerencse, hogy gyorsan gyalogoltam, mert ez a típusú ügyintézés minden egyes embernél hosszú perceket vesz igénybe, és pár pillanaton belül egymás hegyén-hátán való sorban állás jellemezte az utasokat. Az én kisz kinai emberkém olyan komoly pofát vágott, hogy kénytelen voltam visszatartani a nevetésemet. Volt úgy 140 centi, és míg álltam a sorban, észrevettem hogy mindig lenyúl a széke alá. Később rájöttem miért: folyton fel kellett magát pumpálnia, nehogy eltűnjön az asztal alatt. :D Vett tőlem ujjlenyomatot, és le is fotózott. Érdekes monitorja volt, csak ő látta, másnak tiszta fekete volt a képernyő, mintha ki lenne kapcsolva. Közben aláírt minden papíromat, leellenőrzött minden adatomat és olyan erővel nyomott pecsétet a vízumomra, mint amikor az ELUTASÍTOM szavacskát szokták ráütni az ember kérelmére. Örültem, hogy megszabadultam tőle. Nagy boldogan elszaladtam hát a bőröndjeimért. Úgy jó fél órát kellett várnom, mire megláttam az egyik csomagot. Ettől a perctől kezdve elkezdtem vadul imádkozni, hogy úristen a másik is legyen meg, mert ebbe egy bugyit se raktam. De végül felbukkant a másik is, eközben pedig okoztam egy kiadós gerincsérvet egy fiatalembernek, aki gálánsan „lekapta” a picikét túlsúlyos csomagomat. Aztán mikor közeledett a második, be kellett vetnem minden bájamat, hogy még azt is leszedje nekem, mondjuk teljesen meg tudom érteni szegényt.

Ezek után diadalittasan mentem ki a csarnokból, naivan azt hittem, hogy ennyi procedúra után végre hagynak futni. De neem, tévedni emberi dolog. Következett a röfi kórság kiszűrése. Mikor rájöttem, hogy ezek mit ellenőriznek ennyire nagy hévvel, már kicsit elegem volt belőlük. És még mindig cak kínaiakat láttam. Csak ezek már gumikesztyűben voltak és mindent kétféle szemetesbe dobáltak: az egyik lehetett a világjárványt kiváltó gyilkos csokoládék, a másik meg az Amerikát veszélyeztető, halálos kórt okozó gumimacik. Tehát újra lepakoltam a csomagomat egy újabb átvilágítóba, nyuszkót meg az összes táskámat. És volt képük elvenni az almámat. Pedig annyira meg akartam enni. De hálisten megszabadultam tőlük ennyi után, nem akartak engem is átvilágítani.

 

Ez után a tortúra után várt rám a család. Tényleg ott voltak meg minden, de mikor megláttam őket, legszívesebben még visszamentem volna a kínaiakhoz. A nagyobbik gyerek tipikus amerikai, 17 éves és akkora pocakja van mintha gyereket várna, göndör barna haja a feje tetején, meg oldalt ilyen nagyra növesztett szakálla, amit ő szerintem szexinek talál, közbe meg baromira nem az. Ráadásul annyira málé, hogy azt elmondani nem lehet. Ancsika szerintem már rég lepofozta volna. :D  Amúgy aranyosak, virággal vártak. Már nem is emlékszem mikor kaptam utoljára vörös rózsát, nagyon jólesett.

 

4 órán át utaztunk még hazafelé olyan kanyargós úton, hogy Viki már a látványától is összehányta volna magát. Én sem álltam messze tőle, mikor Betty bevette a kanyarokat. Egyébként itt mindenki tempózik, nem az van mint otthon, hogy nagyapám feltartja a sort, meg azt se tudja mit csinál. Itt minden autó halad, és nagyon szabálykövetőek és figyelnek a másikra. Ha látják, hogy a másik autó gyorsabb mint ők, félrehúzódnak és elengedik. Viszont itt senki nem köszöni meg az előzékenységet.

 

Na ennyi mára.

 

Puszilok mindenkit. Hiányzik mindenki, főleg a hazudós! :)