Hahó!

 

Elég nagy lemaradásban vagyok saját magammal, de a fontos eseményekről nem fogok elfeledkezni. Mostantól valószínűleg nem tudom leírni minden napomat, mert kezdődik a suli, de semmi lényegeset nem fogok kihagyni, ezt megígérhetem!

Tehát most van augusztus 24, este 22.42 (mire befejeztem ez 0.00-ra módosult) és az első nagy Rotary-s találkozásról kell mesélnem.

Augusztus 21-én a délutáni órákban, nagyon nehezen összeszedtük magunkat- visszaszaladtunk háromszor, rájöttünk, hogy elfelejtettük a kispárnákat, ja meg szegény kutyát is kizártuk a házból,- és lassacskán mindenki útra készen állt a kempingezésre. Habár senki nem akart menni; főleg azért mert az út 5 órába telik -ha megyünk, mint a hülye és nem állunk meg minden kótyomfittyre. De a helyzet az, hogy az amerikaiak nagyon kényelmesek. Megállnak ennyi idő alatt kávét venni legalább háromszor, meg pisilni kétszer, meg még enni is kétszer (na de nehogy azt higgyétek, hogy ezt egy helyen… á-á, nem dehogy: külön kaja, külön pisi..). Kiborító. Ja igen, szavam ne felejtsem, az 5 órás útból nekünk 7 és fél órás lett. :D

 

Az út közben az egyik kajálásunk alkalmával valami speckó amcsi pizzát kértem, de valami brutálisan rossz volt. Képzeljétek el, hogy van egy nagy pitatésztátok (nem pizza!), de ilyen nagyon vékony, az meg van kenve paradicsomszósszal, sajt van ráreszelve és egy pár szelet salátalevéllel van díszítve. Inkább csak díszítésnek tudom csúfolni, mert hogy feltétnek ez nem volt nevezhető. Igazán laktató volt amúgy és a tészta is biztos tele volt természetes anyaggal. És még csodálkozom, hogy miért imádják ezek ennyire az eredeti (!) európai konyhákat.

 

Az utazásunk további unalmas részleteit nem mesélem el, elég egyhangú volt. A sötétben kanyarogtunk és betartottuk az összes sebességkorlátozást. Ha jól emlékszem a legmagasabban 60 mérföld/órán állt a sebességmérő, ami úgy 100km/órának felel meg. Azt hiszem, ezek után el tudjátok képzelni, hogy a térképen 3 centi megtételéhez miért szükséges 7 órahossza.

 

Éjjel 23 óra körül érkeztünk meg, és mint kiderült, a becsekkolás 5óráig tartott. Tisztára déja vu érzésem támadt, mintha a saját családommal lennék, otthon is mindig így járunk. :D Aztán hirtelen előugrott a semmiből egy amerikai leányzó, aki magyarul szólt hozzám. Először azt hittem, hogy rosszul hallok, hiszen már volt úgy, hogy azt hittem magyarul beszélnek az emberek. Egyébként baromi szokatlan, hogy az öreg néni a legutolsó zöldségesből is tud angolul :D.

Szóval Hilary karon fogott, és elvezetett a sátrunkba. 2 francia, 1 olasz, 1 svéd, 1 argentin és 1 spanyol lány aludt már bent, na meg mi ketten is ide tartoztunk. Lepakoltunk és én már szinte könyörögtem egy gyors zuhanyért és egy hosszú alvásért, így hát elszaladtunk a mosdóba. Jó negyedóra alatt alvásképesre hoztam magam, és már a fogmosásnál tartottunk, amikor bejött egy pasi. Így nézünk, hogy hát ez meg mi a frászt keres éjnek idején egy női mosdóban. Ő meg szintén csak lesett, hogy ez a két hülye mit keres éjnek idején egy férfi mosdóban. Mint kiderült, az ő döbbenete volt jogos, mert tényleg a férfiben voltunk. Ezért aztán, füligpirulósan-elnézéstkérősen-szendénmosolygósan eloldalaztunk. Így utólag megnyugtató a tudat, hogy Hilary ott volt velem, míg zuhanyoztam… Nem baj, legalább mostanra holtbiztos vagyok benne, hogy tényleg apa lánya vagyok. :D

 

Másnap reggel hajnali 6 órakor keltünk. Én úgy aludtam volna még, hisz olyan szépet álmodtam. De ezt most nem mondhatom el, mert nem fog teljesülni. :) Még kaja előtt megejtettem egy gyorsnak nem mondható telefonálást, egy telefonfülkéből. Csak bankkártyával tudsz hívni, ha akarsz, és egy hívás haza valami 3000 forint körül mozog. Persze próbálkozni kell mire megérted a rendszert, meg van olyan is, hogy már érted a lényeget, csak lejár a 3 dollár és megszakad a hívás. Na, ekkor kell újratárcsáznod…

 

Aztán egy gyors reggeli kávé és fánk után eligazítás volt. Mindenki bemutatkozott a Rotary-ból meg mi, a 22 cserediák. Megkaptuk az első blokk szörnyenfontos információt, csináltak rólunk képet, alá kellett írni dolgokat, meg mindenkit a nevén szólítottak; tök fontosnak éreztem magam. :D

Ahogy a formaságokat letudtuk, kaptunk 10 percet, hogy átcseréljük a ruhánkat, fürdőruhára meg eláztatható cipőre, ugyanis elindult a csipetcsapat raftingozni. Én kicsit elképzelhetetlennek tartottam a jó időt, azok után, hogy vastag zokniban, pulóverben, melegítőben és hálózsákban kellett aludni… De miután a hosszúnadrág- pulóver-sál együttesemmel visszaküldtek, kénytelen voltam hinni, de legalábbis bízni a napsütésben.

 

A busz, ami felvitt bennünket a folyóhoz valami antik darab lehetett, nagyon tetszett. Szappankék színe volt, meg akkora visszapillantója hogy a busz bal szélétől a jobb széléig tartott. Mire odaértünk, kisütött a nap is, tehát jól kezdődött a program.

Ismét gyors eligazítás következett, szigorúan hadarva, úgy hogy felét se értettem, pedig borzasztóan koncentráltam. Beszálltunk a csónakba, ott megint eligazítás, hogy mit csinálj, ha beleesel a vízbe és összetörnek a kövek, meg mi van, ha kilyukad a csónak, vagy elveszítjük a sodrásban az egyik társunkat. Én ezekre gondolni se nagyon akartam, sejtve hogy a víz biztos nincs 15 foknál melegebb. (Igazam volt!) Miután pedig mindenki beült a csónakba, feltették a legjobb kérdést: „Ugye tudtok úszni?”

 

Sosem voltam még vadvízi evezni, de nagyon jó dolog! Ha tehetitek, próbáljátok ki, igazán izgalmas sport! Hál’ istennek egyszer sem estem ki, de ennek ellenére így is jól eláztam, köszönhetően a társainknak, akik a giga-vizipisztolyt se hagyták otthon. A Nike cipőmből például önteni tudtam a vizet. :D de a legjobban mégis az tetszett, hogy a csónakban 4 nemzet diákjai ültek, és amikor hirtelen történt valami, mindenki a saját nyelvén mondta ki azt ami eszébe jutott.

 

Délután mindenkinek kötelező volt végighallgatni egy (nem viccelek!) 2 órás észosztást, hogy mit lehet és mit nem, mit kell és mit nem csinálni, míg itt vagyunk. Mindent értettem, amit mondtak, így hát annyira nem volt zavaró az idegen nyelv, habár az alvásban így is megakadályozott a hangos beszéd.

 

Estére tipikus amerikai kaját csináltak nekünk, kitettek magukért. Ettem barbecue csirkét meg salátát csomó féle öntettel, meg ilyen olyan gyümölcsöket. Szuper volt, habár a paprikás csirke vagy a töltött káposzta még mindig veri az összeset. Hilaryval és Emilyvel ( ő is amerikából volt nálunk cserediák) a magyar konyhát elemezgettük kaja közben és bármikor eszembejuttattak egy ízt vagy illatot, a nyál összeszaladt a számban és az egyik lábujjamat is szivesen odaadtam volna egy falatért.

 

A másnapi búcsúzkodás közben elosztogattam egy csomó névjegykártyát, meg kis kitűzőt, az én kabátkám is tele van már szinte. Minden külföldi imádja a kokárdáinkat, én meg már lassan kifogyok belőlük. Küldhetnétek, mert itt nem lehet piros-fehér-zöld szalagot kapni. :(

 

A hazautunk ismételten izgalmas 7 óráját túléltem, meg utána egy kiábrándító találkozást is. De erről már egy következő posztban fogok mesélni (Szigorúan név nélkül! Hogy ne sértsünk emberi és méltósági jogokat. Megértéseteket köszönöm.), mert iszonyú fáradt vagyok.

 

Puszi mindenkinek a világ túlsó feléről.